Botladozva.

...Játszd el azt, hogy...játszd el azt, hogy tudsz még nekem játszani.

I'm okay.

szerves részedként tekintesz a sok baromságra amit csinálsz. ne értse senki, ne fájlalja a fennvaló, s hozzád hasonlókkal nevess mikor tele a szád megrághatatlan gumicukrokkal, kik mind balszerencséd egy-egy csodapéldányát képviselik. amit ugyebár nem lehet megemészteni, csak aztán majd valahogy kiesik a szádból. s amiről nem beszélünk, nem létezik felszólitás alatt úgy csinálunk mintha a gumicukrot nem is szeretnénk. pedig.

metaforák metaforája s a sok gagyi gondolat diplomatikus megjelentetése ami talán megnyugtathatja a lelket, ha már beszélni úgyse lehet róla. nem lehetni nem lehet, hanem nem LEHET. mert nem tudsz mit osztani rajta, hogy az még a mai mércéhez mérten érthető is legyen.

nincs se holdfény, se esti séta, se romantikus film, csak a mozdulat. kisimitod az ő, vagy saját -isten tudja ki- haját az előtted levő arcból s merő döbbenettel konstatálod, hogy az illető nem ismerősöd.

de a telefon mindent megold. s a 9 és fél óra ICs utazás.

I'm okay. Except the fact that I'm not.

jellemzés

Nem az a szoritó érzés a mellkasodban. Se nem az esetleges könnyek a szemedben, amiről el sem lehet dönteni, hogy igaziak-e vagy hamisak, mint Te vagy. Hanem az a sok kérdőjel..a kétség, a paranoja, amikor egyebet sem kérdezel magadtől csak, hogy vajon? Amikor körbe futkorászol a saját tengelyed körül, nem lényeg, hogy ez más országot jelent-e vagy csak a házad környékét. Adott korban nem tudod ki vagy, a tükör csak egy felesleges és agyonbecsűlt tárgynak tűnik a lakásodban, amit csak megszokásból használsz. Menekülsz a zenébe, menekülsz irodalomba, igy próbálván elsimitani és kevésbé láthatóvá tenni, hogy nem vagy művész, nem vagy különleges, esetleg a minuszokat lehet benned számolni, de a plusszokat semmi esetre sem. Kezedbe adnak egy esernyőt, s te annak reményében, hogy ha elégszer elvégzed ugyanazt a mozdulatot, talán elrepülsz, egyre gyorsabban és gyorsabban pörgeted. Elképzeled magad napraforgóvirággal boritott réten futva, elképzeled magad valaki mellett ülve egy autóban, száguldva az autópályán, hallgatva a kedvenc zenédet, elképzeled magad fényképeken különböző pózokban, elképzeled a kezed valaki máséban a Lánchidon sétálgatva, vagy akár egy kocsmában üldögélve.
Az est végére meg ugyanúgy, ugyanabban a pózban üldögélve irsz a saját blogodra, mint máskor. Ugyanúgy tucatemberként, mint máskor.

Saját halál

Belső lényünk megrendithetetlenül kapálózik a süllyesztőbe kerülés ellen. Mégis elérjük azt a pontot, amikor kénytelenek vagyunk elengedni az utolsó fűszálat, mely még élteben tart bennünket.
Mind kiváncsian várjuk saját "filmünk" leforgatásának pillanatát, még ha az a véget jelenti is. Szállingózó történetek arról, hogy ki hogyan éli meg, mit lát, érez abban a pillanatban, mikor a fény és a bájosan mosolygó  angyalkák kecsegtető igéretekkel invitálnak a megnyugvás földjére. Pont ilyen nagy szavakkal és giccses közhelyekkel fűszerezve...
Arról azonban feltünően kevés lejegyzés szól, hogy mi történik mikor félretéve érzékszerveink működését, ott találjuk magunk nem egyébbel, mint a kristálytiszta tudatunkkal és érzelmeinkkel. Hogyan kerekedünk felül a helyzet hajmeresztő kilétén, hogyan tartjuk meg józanságunk, már ha ez lehetséges? Kinek szólunk ha beáll a halál visszafordithatatlan momentuma, kinek a parfümjét érezzük lüktetni agyunkban?
Hányan mondanánk le az oly rég áhitott örök boldogságról, vagy akár az Úr létezését illető kivancsiságunkról, csak azért, hogy elmondhassuk egy telefonszám utolsó számjegyeit?
Nádas Péter Saját halál cimű művén keresztül képet alkothattam a testem és lelkem és tudatom közti megérthetetlen kapcsolat fontosságáral, avagy nemlétezéséről.

Szem a láncban

Megmagyarázhatatlan, miről kell szólnia a mai felfogás szerint egy könyvbemutatónak. Bemutatjuk a könyvet? Vagy a könyv segitségével mutatjuk be egy személy lelkének apró töredékeit? Rövid történetek segitségével ábrázoljuk elmúlt, vagy még elmúlóban levő fájdalmak, megaláztatások, felszáradt könnyek, jobb esetben szárnyaló mosolyok emlékeit? Számomra ezt jelenti egy irodalomban kibontakozó est.

Cs. Gyimesi Éva: Szem a láncban. Soha senki nem fogja tudni összerakni a teljes láncot, talán maga a szerző sem. Ottmaradt ujjlenyomatok, elsuttogott gondolatok, folyamatos elővigyázatosság, gyanakvás még a sajátjaid iránt is. Ennyi maradhat meg az ember fejében az egész történetről. Bár én ezt sem tudhatom igazán, hisz az új generáció tudatlanságának pecsétje rajtam is éktelenkedik. Kiss Gyöngyvérnek, hogy bevezetődjön abba, ami hiányzik. A szabadság hiánya. Az új generáció számára a szabadság szó ismeretlen és egészen távoli. Igy lenne? Mindaz, ami előttünk magát a végtelenséget jelenti, a Magam-Ura-Vagyok érzés, az értékes pillanatok, amikor szinte szédülten levitáltunk a szabadság érzésétől, mind nem is létezett? Mikor az ember beül egy terembe, olyanok társaságában, akik gyakorlatilag már akkor a földi poklot járták, mikor mi még tervbe sem voltunk véve, azt a poklot, amin érettünk verekedték keresztül magukat, nem nehéz elhinni. Elhinni, hogy minden amit eddig ismertél csak a számodra létező naivitás, meghúzni magad a székben és gyanakvóan felkapni a fejed arra a kérdésre,hogy: "Nevek? Hogy az újak is tudhassák, ha apjuk, nagyapjuk, szomszédjuk, barátjuk...".

A szerzőnő arcán jelentékeny, tisztán kivehető, de már lemoshatatlan gyanakvás mindenkivel szemben. Ezzel szemben a válaszok határozottak, kiegyensúlyozottak. A visszaemlékezések percre pontossága, a számadatok helyessége a Célszemély számára meztelen természetességgel kerülnek felszinre, mig én csak kapkodom a fejem és próbálok a "felnőttekkel" nevetni olyan banalitásokon, melyekben semmi vicceset nem találok.

Cs. Gyimesi Éva : Szem a láncban

Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába

Érdemes.

Válladon az Angyal.

Hiresség: Hozzád hasonlóan voltam már lent. Voltak nekem is hülye pillanataim. De Én, ellentétben veled, túl tudtam tenni magam önnön sajnálatomon. Ehhez viszont Te, Kedves, egészen kevés vagy.

Gyermek: De próbálkozom. Nem hagyhatom magam, neked meg segitened kellene.

H.: Ennyi erővel fel is adhatnád. Nem tartozol Hozzam, Mellém, már azt is szánalmas életed csúcspontjának tekintheted, hogy beszélek hozzád. Láthatatlan képet festhetsz Rólam a penészedő faladra, majd éjszakánként reménykedve nézheted Tökéletességem, a jótanácsért esedezve. Amit viszont nem kapsz meg.

Gy.: Magyarázd el.

H.: Nem fogod és nem tudod még saját magad sem utolérni. Hozzám hasonló életmúvet csak akkor tudnál véghezvinni, ha Hozzám hasonló életművész lennél. Szinész, előadó, zenész, irodalmár. Saját magad kifejezésének fontosságát félre kellene tedd, majd belemásznod egy utópisztikus, szürreális, megfoghatatlan világba, ahol mindenki olyan mint Jómagam. Ahol a Nem Igent jelent, meg forditva. Ahol ha fáj, mosolyogsz. Ahol a falon lógó pocsék festményt ezrek és ezrek látogatják, mert Én vagy valaki más azt mondtuk rá, hogy világraszóló. Ahol a Világ Száz Csodája a Mi szobánk ajtajánál kezdődik, és ahányan vagyunk a szobában, mind egy egy csodát képviselünk. Ahol eltünik minden ami más, ami különleges, felállitunk egy rendszert, amiben minden egyforma, monoton, fekete-fehér, vagy esetleg szürke, senki nem szólal meg kérdezés nélkül, senkinek nincs véleménye, mindenki mintha széria szerint lenne legyártva. Aki meg nem illik ide, elpusztul.

Gy.: Én nem ilyen vagyok...

H.: Pontosan.

Negyedik.

Ez a negyedik. Hosszú, értelmetlennek tűnő.
Pff....az sincs mit ide irjak.

Na.
Ne-szolj-hozzám-mert-ugysem-válaszolok periódusom végét járja. Tulajdonképpen magába szippantott a kolozsvári élet gyarló intenzivitása..:)) Ne vegyél komolyan, nem igy van. Nem szippantott semmi magába. Esetleg én saját magamat beszippantottam? Ilyen létezik? (ha igen, valaki irja meg)
Nem birom ki,hogy ne kommentáljam meg az elmúlt heteket. Általános jelenség ugyebár reggel kinézni az ablakon ébredés után. Két valószinü változat: a.) eső, s bár ki van világosodva mégis olyan sötét hangulat van,hogy az ember azon nyomban nyúlna a boros üvegért. Ergo: vissza az ágyba, magasról teszek mindere ami a szobán kivül van. b.) süt a nap. Ráveszem magam az öltözésre, (túl)teng bennem a lelkesedés, kimegyek a házból...mire leérek a blokk elé,nyakamba zúdul az eső. Amit máskor ugyan szeretünk, de nem most. Ergo: érvénybe lép az a. pont...
Szóval ha feltétlenül keresni kell valamit, amitől legalább türhető kedvem legyen, az időjárás eleve kihúzva a listáról. HA már sikerült megérni az estét, és ezidáig sikerült, akkor mostmár lassan szokáskénti müvelet a züllés. Mivel első éven nem fedeztem fel zsenge és törékeny fiatalságom mélyén húzódó állti oldalamat (fogalmazás: filós betegség), most éppen itt az ideje. A kolozsvári éjszakai élet lassan ki van aknázva, kocsmázás és táncos mulatság szempontjából egyaránt. S milyen meglepetés: ezt is meg lehet unni.
Következő pont: lepárosodás. Vagy megpárosodás. De ez nem is párododás...marad a le, vagy a meg. Fene tudja. Erről inkább ennyit momentán.

FIGYELEM!
Monumentális hangulat Udvarhelyen a Szabók 24 pör 4 alatt. Érdemes kipróbálni, ha valaki igazi, oridzsinál halottak napi hangulatban szeretne részesülni, csak a buszjegyet kell fizetni. Töltelékes káposzta ingyen van, az is csak azért, hogy kompenzáljon. Én is csak ezért jöttem haza...

Time of death

Time of death: 1:38

Fura. Jól kezelem a halált. Sokkal jobban, mint kellene. Ha valaki olyan meghal, akit ismerek, nem tudom kimutatni a fájdalmat. A fájdalmam. Nem tudom annyira kiadni magamból, mint mások. Támogatom a többieket, vigasztalom őket, aztán magamban rendezem le amit érzek. Jól kezelem a halált. Egy olyan emberhez képest, aki közelről találkozott vele.
Kivéve, mikor pl filmet nézek. A csúcs akkor van,mikor nekiállok Greys Anatomyt nézni. Olyankor szakad minden, minden pácienst megsíratok,minden szomorkásabb jelenetet, minden mélyebb gondolatot. Hol az összefüggés? Jobban sajnálom egy fiktív személy tragédiáját mint azt ami az orrom előtt történik....Self denying? Vagy mi a szösz...
Na,lényegében nem is tudom hova akartam kilyukadni....

Cimkétlen

Nem voltam. egy jó darabig. Nem azért, mert nem lett volna amiért, hanem mert nem volt akiért. Lehet, hogy hosszúra sikeredek. Lehet hosszúra sikeredni? Elkapott a végtelenség. Magával ragadott, próbálok kapálózva kimászni belőle de valahogy nem enged. Végignézem, ahogy mindenki mellőlem lassan leesik, vagy elesik, kiesik, elzuhan, azt se látom merre, vagy hova, de én maradok. Zuhannék már én is. Valamerre, akármerre, csak ki ebből a sírontúli nyugodt, nem létező, nem lélegző Semmiből. Ami ennyi erővel egész nyugodtan lehetne nagybetűs Káosz, de mégis csökönyösen marad kisbetűs aligha. Villámokat szór felettem az ég, magammal hordozom a mindig teli, kicsavarnivaló zöld felhőmet, ami felettem lebeg. Minél többet csavargatom, annál hamarabb és könnyebben telik meg. Mi (MI) van ha elfárad a kezem?

I. csapó
Végetér(t)hetetlen, megfoghatatlan, elmondhatatlan és megszokhatatlan üresség. Mikor annyira elüt a fáradtság. Annyira.
Mindig jó alvó voltam. Sokat, mélyet, szépet, hozzámtartozót. Ilyeneket aludtam. Belekostóltam viszont a felkelés szépségébe is. Kinyitni szemecskédet, mert hátha. Fura amikor az ember azzal a gondolattal csukja le a szemét, hogy nem akarja tudni mikor fogja újra kinyitni. Nem bánnám nem kinyitni. Tulajdonképpen. Szépet, mélyet, hozzámtartozót álmodni. Vég nélkül.

II. csapó
Megérdemlem. Kiérdemlem, akarom. Eldöntöttem, végre elfogadtam, végre akarom. És akkor puff. Újra a zöld felhő és pimaszul arcomról lemossa a reményt. Én csináltam. Én rontottam el, nekem kell helyrehoznom. De nem lehet. Nem engedik. Nem engedi a sok kéz ami eltakarja tőlem a jövőt...akarom. Akarom. Itt akarok lenni, rendet akarok. Pihenést, majd futást, majd újra pihenést. És mozgást, és panaszkodást. És embereket, pillangókat, színes szalagokat, ballonokat, nem normális történeteket még nem normálisabb emberekkel. Kiolvashatatlan könyveket, elfelejtett házi feladatokat. Esélyt akarok. Ahogy annyian mellettem megkapták, én is meg akarom.

III. csapó
Fájsz. Minden porcikámban. Téged sem tudlak elhanyagolni, nem is akarnálak. Létezel, bár nem nekem, de létezel. És ha csak ennyit kaphatok Belőled, mint ma, akkor is megéri. Megéri fájni. És elfogadom, ígérem, csak maradj. Csak láss...csak tudd, hogy részem vagy.

IV. csapó
Megszerettem mind. Nem gondoltam, hogy lehetséges, de így lett, megtörtént. Lehet, hogy az érzés miatt. Az érzés miatt, amikor minden kicsúszik a kezem közül, vagy a talaj csúszik ki a lábam alól, hogy szokták ezt..? Megszerettem a napsugarak narancsos visszaverődését a cementkockák falain, mintha valamilyen mágikus erővel rendelkeznének...széppé teszik a kommunista bizsukat, amibe tengetjük életünket. Megszerettem a NagyMadarak hangját. Lassan mindnek hangját megismerem, amikor elrepülnek felettem. Integetnék az embereknek, akik benne ülnek, tudakolnám merre mennek, mennék. De visszatérnék. Megszerettem a tömeget. Ha megállok az utca közepén, behunyom a szemem, tisztára mintha hangyabolyban lennék. Kipróbáltam valamelyik nap. Megszerettem a buszokat, sehol nem tudok olyan tisztán, élesen gondolatokat szövögetni, mint ott. Megszerettem kinézni az ablakon este, alig látom az eget, de ha körbenézek, látom a fel-fel villanó fényeket az ablakokban, az az érzésem, hogy több tíz Élet néz vissza rám.

V. csapó
Nem akarok hazudni. Nem akarom úgy felvenni a telefont, hogy azon kelljen gondolkodnom, most vajon mit. Hogyan. Egyenesen akarom, egyenesbe akarok jönni, hogy ne okozhassak csalódást. Elkezdett érdekelni, hogy okozok-e Neki csalódást...Érdekes. ez valahogy soha nem érdekelt. Mennyit változik az ember. Érdekel. Legyen amiért azt mondja, hogy szeret és büszke. Ne csak mert a lánya vagyok. Nem akarok hazudni.

VI. csapó
Elkezdtem imádkozni...Igen. Én. Ha ha....de nem a szokványos módon. Hanem a pogány módon. Nem a NagyŐhöz imádkozok, hanem Apámhoz. Ez akkor nem is imádkozás....kapaszkodás, segítségért nyúlás. Amivel megincsak meghazudtolom magam, ha azt nézzük, hogy nem hiszem, hogy valahonnan hallana, vagy akarna segíteni.

...

Fél tenyérnyi festékfolt. Pont a gerincem közepén. Benne van minden, ami engem reprezentál. Makacsság, határozatlanság, szeretet, vágyódás. Meg az is ami nem n vagyok. Benne a szépség, a bonyolultság. Ebbe a tetoválásba akartam minden fájdalmamat, dühömet, boldogtalanságomat belevésetni. Akartam a fájdalmat, hogy a bőrömben érezzem ezuttal, ne a szivemben.

Csak arra nem gondoltam, hogy még több fájdalmat hoz. Már csak rágondolni is fáj. Tükörbe nézni meg annál jobban.

Mostmár mindig ott lesz, emlékeztetve erre a nyárra.
Hiába kérdezgetem magamtól, hogy mit tettem...

Egy darabja

Ataraxia

Kihülés. Megnyugodva, békésen szuszogok a föld alatt, takarózva avarral, fejem fölött csillagtalan ég bámulja mozdulatlanságom. Lábam gyökereken pihentetve, kezeim gesztenyét szorongatva, szeme lassan lecsukódna, de felnyitja mozgásod halk hangja.

Hol vagyok? Hol van minden, ami hozzam tartozik? Hol van mindaz, ami én vagyok, hol a mosolyom, hol a láthatatlan boldogság a testem körül, hol az égő, kibontakozni vágyó szerelem, élet, akarat? Mivé lett mindez? Keresném, utána mennék bárhová, ha tudnám merre menjek.

"Lelkem társa". Kellenél.

Helyzetjelentés.

Valószerütlenül kiégve. Már nem fáj. Már nem érződik. Üres.

Beszámoló..?

Itthon. Kezd valami egészen homályos, kibonthatatlan definiciová válni. Nem tudni hol van, nem lehet felismerni mikor benne vagyunk, csak mikor már kikerülünk belőle. Minden hely, környezet, ahol melegség, szeretet kacsintgat felénk, hirtelen egy bizonyos igencsak felismerhető rózsaszines lepedőbe kezd borulni, és elhiteti, hogy igen. Ez az. Hazaértél. Aztán valami lehetetlen gyorsasággal elmúlik a flottir törölköző puhasága, az ágy nyomni kezdi a hátat, a padlóból szálka megy a talpba, időközönként szálka megy a szívbe...

Öblítőt használtam mosáskor. Tudod, a puhaságért. Minden nap végignyaltam a padlót, csak, hogy a Te talpadra vigyázzak. Nem az én szívemre, a te talpadra. Miért van az, hogy soha nem vagy megelégedve? Nevetségesen gyerekes tudsz lenni, az a párna fel van rázva, ahogy Te szereted. Nem tudok, és nem is akarok ennél többet adni. Felháborítasz, utálni tudlak. Utálni tudom a csöpp kis, filmekbe való, cseresznyepiros szádat. Utálni tudom, ahogyan rágyújtasz a cigire, majd kifújod a füstöt. Utálom, ahogy megigazítod az inged, ahogy keresed a helyed a lakásban, ahogy rám mosolyogsz, pedig tudom, tudom, hogy nem is akarsz itt lenni, más Otthont akarsz keresni, más fejében akarsz kutakodni, más hátát akarod lomhán simogatni...

Fáradás. BeteljeSületlenség. Akarathiány. Szeretlek-de-gyülöllek szindróma.
Bújj hozzám, nem tudok nélküled aludni...

Nyár. vagy mi.

S akkor irány Croatia:))
Mintha vágóhídra kéne menjek. Félreértés ne essék, a helyet imádom...de a körülmények...Legalább most bemutatom, hogyan engedheti meg magának egy ember, hogy egy leírhatatlanul szép helyen depressziót produkáljon:D
Jobban belegondolva, itthon is mit csinálnék? Esténként végigjárnám a kocsmákat, megnézném a soha nem változó "felhozatalt", sajnálnám magam, amiért unatkozom, rászoknék a cigire, a minden esti pohár vörösbor kihozná belőlem az alkoholista géneket stb stb stb.
Lehet ezt csinálni tengerparton is:)

Szóóóval, ha két hét múlva sehol semmi, Bogyó feleségül ment valami horvát kereskedőhöz. Vagy Anyuka felháborodott és útközben lerakta valahol...

Fürdőruha- pipa
Telefon- pipa
Cipő- pipa
Duzzogás- pipa
Teddy maci- pipa
Kicsipárna- pipa
Laptop- pipa
...........hoppá...nem pipa...hjaaaaajjjj:((((

Leltár.

Neked írok. Azt mondtam nem fogok. Itt nem..eleget írogattam/írogattunk egymásnak máshol. De itt legalább tudom, hogy megmarad. Mihelyt megnyomom a Bejegyzés közzététele gombot, Te visszafordíthatatlanul itt maradsz.
282. Ez a levelek száma. 16. Találkozások száma. 39. Sms-ek száma. Több száz mosoly, ölelés, érintés, szavak tömlege, mind-mind bizonyítja, hogy voltunk. Nem sokáig, ez tény, de annál intenzívebben. Te is érezted. Érezned kellett.
Ahogyan azt is éreztük, hogy mindez csak pillanatnyi öröm. A mi kis titkunk. Senki másé:) Úgy voltam Neked, hogy néha még Te magad sem tudtál róla. Te meg olyan voltál, mint egy délibáb. Akárhányszor próbáltalak úgy igazán megérinteni, mindig eltüntél. Nem akarattal. A "helyzetünk" hozta így.
Közhely közhelyet érint ebben a pár sorban...nem tudnám másként leírni mindezt. Minden ihlet, minden szó, gondolat elhagy, mikor jellemezni próbálom az elmúlt egy hónapot. Erre mondanád te, hogy " nem csókolt homlokon a múzsa":)
Hiányzol. A tarkódon van egy kis folt, ahol megmaradt picikét valami a kicsi kori szőke hajadból. Alig látszik. Tudtad?
Nem vagy. Nem is voltál soha. Nem is leszel. Vajon milyen? Mikor úgy istenigazából szeretsz valakit...Milyen melletted ébreni fel reggel? Kócos az biztosan nem vagy..:)

Köszönettel tartozom? Vagy hátat kellene teljesen fordítanom Neked? Majd a szeptemberi szél...Az mindig mindent megold.

Olvasó, kedves:) tekints el ettől a bejegyzéstől. Gyengébbecske lelkiállapot még gyengébbecske szüleménye. De az Övé.

Fin

Érdekes dolog ez.
Bekapcsolnak a bennünk rejlő motorok, mindenféle hazugságokat, füllentéseket, magyarázatokat találunk ki, amivel menteni próbálunk valamit, ami tulajdonképpen nem is létezik. Lehet, hogy nem is létezett. Mire jó védekezni? Mire jó hazudni? Főleg, ha mindezt saját magunkkal szemben csináljuk. A dolgok nem változnak meg. Nem fog megérni egy szál napraforgó csak azért, mert én bemagyarázom magamnak, hogy igazából az a Nap süt, csak én nem látom...mi nem látjuk. A napraforgó meg én.
Semmi nem változik meg. De ha más szemszögből nézzük a dolgokat, és ez számomra valahogy mégiscsak kényelmesebb, ha realisták vagyunk, ha belátjuk a dolgok nyilvánvaló brutalitását, attól sem lesz jobb. Attól sem fog kevésbé fájni. Akkor meg már igazán mindegy, hogy melyik módszert használjuk a szenvedésre és az önsajnálatra...

Szóval hajrá. Kezdődjék a dolgok szórakoztató része...
[elgurúlt a gyöngy....]

Áldott határozottság...

Egyszer fent, egyszer lent.
Belém törölted lábadat.
Sár. Verejték.

Színes virágok. Vattacukor.
Tovább akarom.
Abba ne hagyd.

Lemente-felkelte

Napsütés. Elég, ha rám néz, megsimogatja arcom, én meg máris olvadok, elkezdem feladni jéghegy mivoltomat. Észreveszem ahogy az árnyékok egyre kissebbek, egyre halványulnak, meg nem történtté válnak a júniusi Nap hevében. Arcomon azonban még mindig ott vannak a jég darabjai, nem múlnak, nem halványulnak, kapaszkodnak pórusaimba, makacs módon nem hagyják a mosolyt megjelenni szám szélén.

Érkezik az este, a Nap felmondja szolgálatát, búcsú nélkül távozik, anélkül, hogy engem teljesen felmelegített volna. Milyen könnyen feladta....

Mese-Játék

Mert lehet, hogy nem is igazi...Csináljunk úgy, mintha Játszanánk. Mintha egy Mesében lennénk.
Mondjuk azt, hogy létezel.
Mondjuk azt, hogy lélegzem.
Mondjuk azt, hogy Ők csupán rajzok egy poros, kávéfoltos meséskönyv lapján.
Mondjuk azt, hogy a kezed bársonyból van.
Mondjuk azt, hogy a szél tépássza a hajam.
Mondjuk azt, hogy érzed, amikor a neved suttogom.
Mondjuk azt, hogy a kedvenc színed a Zöld.
Mondjuk azt, hogy a barátom vagy.
Mondjuk azt, hogy mindig velem sírsz.

Mondjuk, hogy tudod, miért nézek így.
Mondjuk, hogy tudom, miért nem nézel rám.
Mondjuk, hogy labdák vannak a kezeink között, arra mennek, merre mi küldjük őket.
Mondjuk, hogy messze gurulnak, mi meg utánuk megyünk.
Mondjuk, hogy Te meg Én.
Mondjuk, hogy mindig maradunk.
Játszodjunk. Meséljünk. Kincsek és szemernyi bogyók.

Schatze-nak

Ébresztő

Nem igaz milyen naiv tud lenni az ember lánya. Néha szabályszerűen leblokálok, mikor nagy csörömpöléssel valami a fejemben összetörik, így akarván szólni, hogy szedjem már össze magam, vegyem észre magam. Alapjáratban nem vagyok ilyen. Többé-kevésbé normális, kevésbé-többé értelmes embernek tartottam magam valamikor. Lehet, hogy azért változott ez az állapot, mert már nem tartom annak magam...?

Érezted már valaha azt, hogy most, most tényleg, valaminek történnie kell, valamire vársz, csak épp nem tudod, mire? Érzed minden izületedben, hogy valami készülődik, tudod, hogy ez azon kevés pillanatok egyike,amikor méretes változtatásokat vihetsz véghez az életedben. Aztán csend. Vársz. Nem történik az égvilágon semmi.

Mint például amikor képes vagy órákon át ülni a gép előtt, elbabrálsz minden lehetséges szürkeállomány-romboló netes hülyeséggel, mert minden két percben meggyőzöd magad, hogy: "Ne állj fel a gép elől,még egy kicsi, és itt lesz." Még egy kicsi, és itt lesz...még egy kicsi, és megjelenik a képernyő bal alsó sarkában a kis boríték, You've got mail, és azt fogja írni benne az ő nem létező gyönyörű kézírásával, hogy szeret. Hogy tulajdonképpen téged akar. Azt fogja írni, hogy érted bármit, akár mikor. Hogy kirándulni akar veled, fogni akarja a kezed, vattacukrot szeretne majszolni melletted, csillagos ég alatt szeretkezne veled, egetverő ordibálásokkal teli veszekedések lebonyolítására vállalkozna, bármire, csak épp mindez veled történjen meg. És ezért, mint ahogy az olcsóbb amerikai filmekben szokták mondani: "Mindent feladok..."

Aztán valóban, megjelenik a boríték. Két variáns. Az első, kevésbé idegölő, kapsz valami egészen másat, valaki egészen mástól, el se olvasod, nincs türelmed, nem érdekel, nem akarod, hagyjon már mindenki békében várakozni. A második...boríték, Ő írt, de elmarad a forgatókönyvben megálmodott hős szerelemesi vallomás, helyette...."Nem adhatom fel a biztosat a bizonytalanért."

Nem adhatja fel. Persze, végülis én sem adnám. De hát a franc egye meg, mi vagyok én, tán egy levegőben lógó új állásajánlat, hogy "bizonytalan" lett az új nevem?
Nembaj. Jön majd a következő boríték.
Addig ülünk szépen itt. Időnk van, életünk úgy sincs.

Mi van még? Ó igen....Naivságunk. Dögivel.

Kontakt...

Vágyni

Repülnék.

Hamuszemcse lennék

otromba mozdulatokkal

nem kivánt szellők

magasra

ellentétes irányba

de mégis Hozzád

repítenének.

Fogózkodnék

orrodba

másodpercnyi életemnek

Te vetnél véget

fáradt, durva kezed

végighúznád

valószínűtlenül

szép arcodon.

Még soha nem volt úgy, hogy ne legyen valahogy...

Most olvastam, egyik kedves ismerősnek ez van kiírva messengeren. Kicsit elgondolkodtatott...ez tényleg így lenne??? Mindig van valahogy? Egyáltalán, mit jelent az, hogy valahogy? Mert ha a dolgoknak csak valahogy kell lenniük, akkor hagyhatnám a francba az egyetemet, a nem létező szerelmi életem:), a bonyolult családomat, vagyis minden ilyen “zavaró” tényezőt. És mondjuk megszökhetnék San Franciscóba...Végülis valahogy lenne. Lehet, hogy soha nem kapnék diplomát, a család kitagadna, nem lennék többé halálosan (vagy nem halálosan) szerelmes, de legalább valóra válna egyik álmom, és kávéznék a Golden Gate lábánál. Az már részletkérdés, hogy valószinüleg, mint koldus.

Lehet, hogy nekem a “valahogy” nem éppen a legmegfelelőbb...

Emlékezés

-918as szoba. Cseh származású. Szőke haja van, a szemeivel mintha átlátna mindenen és mindenkin...Magas, de nem annyira, hogy lenézze az embereket. Amikor meg hozzábújok, még a mackóm fura illata sem hiányzik...Ott kell lennie, hisz tudja, minden éjjel mellette alszom el, már hónapok óta. Van egy csíkos ingje, azzal szaladgál körbe a hotel előterében, miközben én a nyakába ülve visítozok, fogózkodom a sörényében. Az nem lehet, hogy nem látta...

-Hölgyem, bocsásson meg kérem, de nem ismerek senkit akit megfelelne ennek a leírásnak. Életemben nem találkoztam cseh férfival. Tulajdonképpen, abban a szobában egy kisasszony lakik, mindig egyedül van, nem engedi, hogy takarítsunk nála, éjszakánként sírva telefonál a recepcióra.

Szünet.

-Ami azt illeti, a hangja nagyon hasonlít az Önéhez...

Jöttem:)

Megszülettem. És jönnének most a rosszindulatú megjegyzések...:) Az ilyenek, például: "Ma már minden jöttmentnek blogja van.." Végülis, ha már úgyis mindenkinek van, nekem is lehet, ugye?
Lassú leszek, kényelmes, időközönként firkálok ide valamit, csak a saját magam, lelkem, fejem, mindenem megnyugtatása képpen.
Majd egyszer eszembe juttatom magam, hogy megköszönjem azoknak az emberkéknek, akiknek blogja olvasása közben megszületett az elhatározás, hogy most majd én is...
Én itt leszek.
Bogyó:)