Áldott határozottság...

Egyszer fent, egyszer lent.
Belém törölted lábadat.
Sár. Verejték.

Színes virágok. Vattacukor.
Tovább akarom.
Abba ne hagyd.

Lemente-felkelte

Napsütés. Elég, ha rám néz, megsimogatja arcom, én meg máris olvadok, elkezdem feladni jéghegy mivoltomat. Észreveszem ahogy az árnyékok egyre kissebbek, egyre halványulnak, meg nem történtté válnak a júniusi Nap hevében. Arcomon azonban még mindig ott vannak a jég darabjai, nem múlnak, nem halványulnak, kapaszkodnak pórusaimba, makacs módon nem hagyják a mosolyt megjelenni szám szélén.

Érkezik az este, a Nap felmondja szolgálatát, búcsú nélkül távozik, anélkül, hogy engem teljesen felmelegített volna. Milyen könnyen feladta....

Mese-Játék

Mert lehet, hogy nem is igazi...Csináljunk úgy, mintha Játszanánk. Mintha egy Mesében lennénk.
Mondjuk azt, hogy létezel.
Mondjuk azt, hogy lélegzem.
Mondjuk azt, hogy Ők csupán rajzok egy poros, kávéfoltos meséskönyv lapján.
Mondjuk azt, hogy a kezed bársonyból van.
Mondjuk azt, hogy a szél tépássza a hajam.
Mondjuk azt, hogy érzed, amikor a neved suttogom.
Mondjuk azt, hogy a kedvenc színed a Zöld.
Mondjuk azt, hogy a barátom vagy.
Mondjuk azt, hogy mindig velem sírsz.

Mondjuk, hogy tudod, miért nézek így.
Mondjuk, hogy tudom, miért nem nézel rám.
Mondjuk, hogy labdák vannak a kezeink között, arra mennek, merre mi küldjük őket.
Mondjuk, hogy messze gurulnak, mi meg utánuk megyünk.
Mondjuk, hogy Te meg Én.
Mondjuk, hogy mindig maradunk.
Játszodjunk. Meséljünk. Kincsek és szemernyi bogyók.

Schatze-nak

Ébresztő

Nem igaz milyen naiv tud lenni az ember lánya. Néha szabályszerűen leblokálok, mikor nagy csörömpöléssel valami a fejemben összetörik, így akarván szólni, hogy szedjem már össze magam, vegyem észre magam. Alapjáratban nem vagyok ilyen. Többé-kevésbé normális, kevésbé-többé értelmes embernek tartottam magam valamikor. Lehet, hogy azért változott ez az állapot, mert már nem tartom annak magam...?

Érezted már valaha azt, hogy most, most tényleg, valaminek történnie kell, valamire vársz, csak épp nem tudod, mire? Érzed minden izületedben, hogy valami készülődik, tudod, hogy ez azon kevés pillanatok egyike,amikor méretes változtatásokat vihetsz véghez az életedben. Aztán csend. Vársz. Nem történik az égvilágon semmi.

Mint például amikor képes vagy órákon át ülni a gép előtt, elbabrálsz minden lehetséges szürkeállomány-romboló netes hülyeséggel, mert minden két percben meggyőzöd magad, hogy: "Ne állj fel a gép elől,még egy kicsi, és itt lesz." Még egy kicsi, és itt lesz...még egy kicsi, és megjelenik a képernyő bal alsó sarkában a kis boríték, You've got mail, és azt fogja írni benne az ő nem létező gyönyörű kézírásával, hogy szeret. Hogy tulajdonképpen téged akar. Azt fogja írni, hogy érted bármit, akár mikor. Hogy kirándulni akar veled, fogni akarja a kezed, vattacukrot szeretne majszolni melletted, csillagos ég alatt szeretkezne veled, egetverő ordibálásokkal teli veszekedések lebonyolítására vállalkozna, bármire, csak épp mindez veled történjen meg. És ezért, mint ahogy az olcsóbb amerikai filmekben szokták mondani: "Mindent feladok..."

Aztán valóban, megjelenik a boríték. Két variáns. Az első, kevésbé idegölő, kapsz valami egészen másat, valaki egészen mástól, el se olvasod, nincs türelmed, nem érdekel, nem akarod, hagyjon már mindenki békében várakozni. A második...boríték, Ő írt, de elmarad a forgatókönyvben megálmodott hős szerelemesi vallomás, helyette...."Nem adhatom fel a biztosat a bizonytalanért."

Nem adhatja fel. Persze, végülis én sem adnám. De hát a franc egye meg, mi vagyok én, tán egy levegőben lógó új állásajánlat, hogy "bizonytalan" lett az új nevem?
Nembaj. Jön majd a következő boríték.
Addig ülünk szépen itt. Időnk van, életünk úgy sincs.

Mi van még? Ó igen....Naivságunk. Dögivel.

Kontakt...

Vágyni

Repülnék.

Hamuszemcse lennék

otromba mozdulatokkal

nem kivánt szellők

magasra

ellentétes irányba

de mégis Hozzád

repítenének.

Fogózkodnék

orrodba

másodpercnyi életemnek

Te vetnél véget

fáradt, durva kezed

végighúznád

valószínűtlenül

szép arcodon.

Még soha nem volt úgy, hogy ne legyen valahogy...

Most olvastam, egyik kedves ismerősnek ez van kiírva messengeren. Kicsit elgondolkodtatott...ez tényleg így lenne??? Mindig van valahogy? Egyáltalán, mit jelent az, hogy valahogy? Mert ha a dolgoknak csak valahogy kell lenniük, akkor hagyhatnám a francba az egyetemet, a nem létező szerelmi életem:), a bonyolult családomat, vagyis minden ilyen “zavaró” tényezőt. És mondjuk megszökhetnék San Franciscóba...Végülis valahogy lenne. Lehet, hogy soha nem kapnék diplomát, a család kitagadna, nem lennék többé halálosan (vagy nem halálosan) szerelmes, de legalább valóra válna egyik álmom, és kávéznék a Golden Gate lábánál. Az már részletkérdés, hogy valószinüleg, mint koldus.

Lehet, hogy nekem a “valahogy” nem éppen a legmegfelelőbb...

Emlékezés

-918as szoba. Cseh származású. Szőke haja van, a szemeivel mintha átlátna mindenen és mindenkin...Magas, de nem annyira, hogy lenézze az embereket. Amikor meg hozzábújok, még a mackóm fura illata sem hiányzik...Ott kell lennie, hisz tudja, minden éjjel mellette alszom el, már hónapok óta. Van egy csíkos ingje, azzal szaladgál körbe a hotel előterében, miközben én a nyakába ülve visítozok, fogózkodom a sörényében. Az nem lehet, hogy nem látta...

-Hölgyem, bocsásson meg kérem, de nem ismerek senkit akit megfelelne ennek a leírásnak. Életemben nem találkoztam cseh férfival. Tulajdonképpen, abban a szobában egy kisasszony lakik, mindig egyedül van, nem engedi, hogy takarítsunk nála, éjszakánként sírva telefonál a recepcióra.

Szünet.

-Ami azt illeti, a hangja nagyon hasonlít az Önéhez...

Jöttem:)

Megszülettem. És jönnének most a rosszindulatú megjegyzések...:) Az ilyenek, például: "Ma már minden jöttmentnek blogja van.." Végülis, ha már úgyis mindenkinek van, nekem is lehet, ugye?
Lassú leszek, kényelmes, időközönként firkálok ide valamit, csak a saját magam, lelkem, fejem, mindenem megnyugtatása képpen.
Majd egyszer eszembe juttatom magam, hogy megköszönjem azoknak az emberkéknek, akiknek blogja olvasása közben megszületett az elhatározás, hogy most majd én is...
Én itt leszek.
Bogyó:)