Time of death: 1:38
Fura. Jól kezelem a halált. Sokkal jobban, mint kellene. Ha valaki olyan meghal, akit ismerek, nem tudom kimutatni a fájdalmat. A fájdalmam. Nem tudom annyira kiadni magamból, mint mások. Támogatom a többieket, vigasztalom őket, aztán magamban rendezem le amit érzek. Jól kezelem a halált. Egy olyan emberhez képest, aki közelről találkozott vele.
Kivéve, mikor pl filmet nézek. A csúcs akkor van,mikor nekiállok Greys Anatomyt nézni. Olyankor szakad minden, minden pácienst megsíratok,minden szomorkásabb jelenetet, minden mélyebb gondolatot. Hol az összefüggés? Jobban sajnálom egy fiktív személy tragédiáját mint azt ami az orrom előtt történik....Self denying? Vagy mi a szösz...
Na,lényegében nem is tudom hova akartam kilyukadni....
9.17.2009
9.14.2009
Cimkétlen
Nem voltam. egy jó darabig. Nem azért, mert nem lett volna amiért, hanem mert nem volt akiért. Lehet, hogy hosszúra sikeredek. Lehet hosszúra sikeredni? Elkapott a végtelenség. Magával ragadott, próbálok kapálózva kimászni belőle de valahogy nem enged. Végignézem, ahogy mindenki mellőlem lassan leesik, vagy elesik, kiesik, elzuhan, azt se látom merre, vagy hova, de én maradok. Zuhannék már én is. Valamerre, akármerre, csak ki ebből a sírontúli nyugodt, nem létező, nem lélegző Semmiből. Ami ennyi erővel egész nyugodtan lehetne nagybetűs Káosz, de mégis csökönyösen marad kisbetűs aligha. Villámokat szór felettem az ég, magammal hordozom a mindig teli, kicsavarnivaló zöld felhőmet, ami felettem lebeg. Minél többet csavargatom, annál hamarabb és könnyebben telik meg. Mi (MI) van ha elfárad a kezem?
I. csapó
Végetér(t)hetetlen, megfoghatatlan, elmondhatatlan és megszokhatatlan üresség. Mikor annyira elüt a fáradtság. Annyira.
Mindig jó alvó voltam. Sokat, mélyet, szépet, hozzámtartozót. Ilyeneket aludtam. Belekostóltam viszont a felkelés szépségébe is. Kinyitni szemecskédet, mert hátha. Fura amikor az ember azzal a gondolattal csukja le a szemét, hogy nem akarja tudni mikor fogja újra kinyitni. Nem bánnám nem kinyitni. Tulajdonképpen. Szépet, mélyet, hozzámtartozót álmodni. Vég nélkül.
II. csapó
Megérdemlem. Kiérdemlem, akarom. Eldöntöttem, végre elfogadtam, végre akarom. És akkor puff. Újra a zöld felhő és pimaszul arcomról lemossa a reményt. Én csináltam. Én rontottam el, nekem kell helyrehoznom. De nem lehet. Nem engedik. Nem engedi a sok kéz ami eltakarja tőlem a jövőt...akarom. Akarom. Itt akarok lenni, rendet akarok. Pihenést, majd futást, majd újra pihenést. És mozgást, és panaszkodást. És embereket, pillangókat, színes szalagokat, ballonokat, nem normális történeteket még nem normálisabb emberekkel. Kiolvashatatlan könyveket, elfelejtett házi feladatokat. Esélyt akarok. Ahogy annyian mellettem megkapták, én is meg akarom.
III. csapó
Fájsz. Minden porcikámban. Téged sem tudlak elhanyagolni, nem is akarnálak. Létezel, bár nem nekem, de létezel. És ha csak ennyit kaphatok Belőled, mint ma, akkor is megéri. Megéri fájni. És elfogadom, ígérem, csak maradj. Csak láss...csak tudd, hogy részem vagy.
IV. csapó
Megszerettem mind. Nem gondoltam, hogy lehetséges, de így lett, megtörtént. Lehet, hogy az érzés miatt. Az érzés miatt, amikor minden kicsúszik a kezem közül, vagy a talaj csúszik ki a lábam alól, hogy szokták ezt..? Megszerettem a napsugarak narancsos visszaverődését a cementkockák falain, mintha valamilyen mágikus erővel rendelkeznének...széppé teszik a kommunista bizsukat, amibe tengetjük életünket. Megszerettem a NagyMadarak hangját. Lassan mindnek hangját megismerem, amikor elrepülnek felettem. Integetnék az embereknek, akik benne ülnek, tudakolnám merre mennek, mennék. De visszatérnék. Megszerettem a tömeget. Ha megállok az utca közepén, behunyom a szemem, tisztára mintha hangyabolyban lennék. Kipróbáltam valamelyik nap. Megszerettem a buszokat, sehol nem tudok olyan tisztán, élesen gondolatokat szövögetni, mint ott. Megszerettem kinézni az ablakon este, alig látom az eget, de ha körbenézek, látom a fel-fel villanó fényeket az ablakokban, az az érzésem, hogy több tíz Élet néz vissza rám.
V. csapó
Nem akarok hazudni. Nem akarom úgy felvenni a telefont, hogy azon kelljen gondolkodnom, most vajon mit. Hogyan. Egyenesen akarom, egyenesbe akarok jönni, hogy ne okozhassak csalódást. Elkezdett érdekelni, hogy okozok-e Neki csalódást...Érdekes. ez valahogy soha nem érdekelt. Mennyit változik az ember. Érdekel. Legyen amiért azt mondja, hogy szeret és büszke. Ne csak mert a lánya vagyok. Nem akarok hazudni.
VI. csapó
Elkezdtem imádkozni...Igen. Én. Ha ha....de nem a szokványos módon. Hanem a pogány módon. Nem a NagyŐhöz imádkozok, hanem Apámhoz. Ez akkor nem is imádkozás....kapaszkodás, segítségért nyúlás. Amivel megincsak meghazudtolom magam, ha azt nézzük, hogy nem hiszem, hogy valahonnan hallana, vagy akarna segíteni.
I. csapó
Végetér(t)hetetlen, megfoghatatlan, elmondhatatlan és megszokhatatlan üresség. Mikor annyira elüt a fáradtság. Annyira.
Mindig jó alvó voltam. Sokat, mélyet, szépet, hozzámtartozót. Ilyeneket aludtam. Belekostóltam viszont a felkelés szépségébe is. Kinyitni szemecskédet, mert hátha. Fura amikor az ember azzal a gondolattal csukja le a szemét, hogy nem akarja tudni mikor fogja újra kinyitni. Nem bánnám nem kinyitni. Tulajdonképpen. Szépet, mélyet, hozzámtartozót álmodni. Vég nélkül.
II. csapó
Megérdemlem. Kiérdemlem, akarom. Eldöntöttem, végre elfogadtam, végre akarom. És akkor puff. Újra a zöld felhő és pimaszul arcomról lemossa a reményt. Én csináltam. Én rontottam el, nekem kell helyrehoznom. De nem lehet. Nem engedik. Nem engedi a sok kéz ami eltakarja tőlem a jövőt...akarom. Akarom. Itt akarok lenni, rendet akarok. Pihenést, majd futást, majd újra pihenést. És mozgást, és panaszkodást. És embereket, pillangókat, színes szalagokat, ballonokat, nem normális történeteket még nem normálisabb emberekkel. Kiolvashatatlan könyveket, elfelejtett házi feladatokat. Esélyt akarok. Ahogy annyian mellettem megkapták, én is meg akarom.
III. csapó
Fájsz. Minden porcikámban. Téged sem tudlak elhanyagolni, nem is akarnálak. Létezel, bár nem nekem, de létezel. És ha csak ennyit kaphatok Belőled, mint ma, akkor is megéri. Megéri fájni. És elfogadom, ígérem, csak maradj. Csak láss...csak tudd, hogy részem vagy.
IV. csapó
Megszerettem mind. Nem gondoltam, hogy lehetséges, de így lett, megtörtént. Lehet, hogy az érzés miatt. Az érzés miatt, amikor minden kicsúszik a kezem közül, vagy a talaj csúszik ki a lábam alól, hogy szokták ezt..? Megszerettem a napsugarak narancsos visszaverődését a cementkockák falain, mintha valamilyen mágikus erővel rendelkeznének...széppé teszik a kommunista bizsukat, amibe tengetjük életünket. Megszerettem a NagyMadarak hangját. Lassan mindnek hangját megismerem, amikor elrepülnek felettem. Integetnék az embereknek, akik benne ülnek, tudakolnám merre mennek, mennék. De visszatérnék. Megszerettem a tömeget. Ha megállok az utca közepén, behunyom a szemem, tisztára mintha hangyabolyban lennék. Kipróbáltam valamelyik nap. Megszerettem a buszokat, sehol nem tudok olyan tisztán, élesen gondolatokat szövögetni, mint ott. Megszerettem kinézni az ablakon este, alig látom az eget, de ha körbenézek, látom a fel-fel villanó fényeket az ablakokban, az az érzésem, hogy több tíz Élet néz vissza rám.
V. csapó
Nem akarok hazudni. Nem akarom úgy felvenni a telefont, hogy azon kelljen gondolkodnom, most vajon mit. Hogyan. Egyenesen akarom, egyenesbe akarok jönni, hogy ne okozhassak csalódást. Elkezdett érdekelni, hogy okozok-e Neki csalódást...Érdekes. ez valahogy soha nem érdekelt. Mennyit változik az ember. Érdekel. Legyen amiért azt mondja, hogy szeret és büszke. Ne csak mert a lánya vagyok. Nem akarok hazudni.
VI. csapó
Elkezdtem imádkozni...Igen. Én. Ha ha....de nem a szokványos módon. Hanem a pogány módon. Nem a NagyŐhöz imádkozok, hanem Apámhoz. Ez akkor nem is imádkozás....kapaszkodás, segítségért nyúlás. Amivel megincsak meghazudtolom magam, ha azt nézzük, hogy nem hiszem, hogy valahonnan hallana, vagy akarna segíteni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)