Van az a bizonyos pillanat amikor annyira kikerekednek a szemeid, hogy úgy érzed a pupilláid betakarnák az egész átkozott nagy fejedet, ha megtehetnék. Ok? Természetesen a mindennapi, már tényleg szóra sem érdemes emberi idiótaság. Ritka nálam, mikor ezen a téren nagy meglepetéseket tudnak okozni, általában legyintek egyet, vagy még a kezemet is unom felemelni a gesztus érdekében, mert hát ha úgysem segítek vele, akkor mi az úristennek erőltessem meg magamat is, és esetleg bántsak meg mást is.

De mikor már szakad a kötél -ami általában valami akkora nagy banalitás következtében szokott bekövetkezni, hogy kevésbé stresszes napon még arra sem szoktuk méltatni, hogy felkapjuk rá a fejünk-, annál a bizonyos fent említett pillanatnál, akkor? Akkor le KELL ülnöm egy rövid pillanatra, a fejemet a tenyerembe KELL hajtanom, és dúdolnom KELL az első dallamot, ami az eszembe jut. Mindezt azért, hogy ne engedjem a fejembe az erősen kopogtató, ajtó-rigdosó Miért? Kérdést, ami, köztudottan, pont olyan hatásos kínzóeszköz is, mint amilyen haszontalan.

Mert amikor kimegyek egy asztalhoz, ahol a kedves kliens az ő totális arroganciájával, és a körülötte lebegő „air”-el,- amiben vegyül a legolcsóbb kölni szaga a minimális intelligenciáéval, viszont elüti ezt a vastag pénztárca, és az önelégült arckifejezés, miszerint mindent megengedhet magának, mert hát én Őérte vagyok, én Neki dolgozom- tudatja velem, hogy sokkal nagyobb borravalót kapnék, ha mondjuk kigombolnám az ingem, az én dolgom ilyenkor, hogy a kezemben levő tálca valamilyen csodálatos és megmagyarázhatatlan módon ne találkozzon az arcával.Azt gondolná az ember, hogy sokkal jobb ezért a báron belül dolgozni. Hatalmas tévedés, tapasztalatból mondom. Mint olyan, aki mind a két verziót kipróbálja szinte naponta, az elmúlt hetekben egy olyan szintű eddig nem ismert toleranciát kezdtem elsajátítani, ami néha elgondolkodtat: érzek én még egyáltalán? És a válasz legtöbbször akkor csapódik a fejemnek, mikor a nap végén a sok lenyelt ócskasűggal karonöltve kilépek a munkahelyről, belelépek a magánélet szférájába, és a legapróbb hangrezdüléstől, ellenérvtől, vitától, szeretethiánytól jobb esetben sírógörcsöt kapok, rosszabb esetben hisztirohamot: Óóó igen, érzek. Isten áldja a munkásosztályt.

Confession's of a not so teenage drama queen?:)

Úgy érzem magam, mint egy 15 éves. „Kedves Naplóm, tetszik egy fiú, de félek, hogy én nem tetszem...”. Pff. Saját magamtól hidegrázásom van.

DE! Ha tetszik, ha nem, most ez fog bekerülni új bejegyzésként:)

Szeretek. El tudtam újra jutni erre a pontra, pedig pár hónappal ezelőtt még olyan de olyan messzinek tünt. Úgy képzelem el ezt is, mint amikor kicsi voltam és mindig nagy ajándékokat akartam. Volt egy olyan rögeszmém, hogy ha az ajándék kicsi, az jó nem lehet. Aztán mikor lassan, kedvtelenül, unalommal tele bontogatni kezdtem az apróságot, valami olyant találtam, amire nem is számitottam volna.

Bontogattam hát ezt is, gyorsabban mint szoktam, s meg is lepődtem kellőképpen. Nem vagyok biztos abban, hogy azon lepődtem meg, ami Ő, vagy saját magamon. De hát azt mondtam, egye fene, hagyom, s aztán lesz valami. És lett valami.

És most ülök a sötétben, két hónap után végre újra itthon, gyakorlailag semmi de semmi karácsonyi hangulattal, jókedv nélkül, és alig várva, hogy lejárhasson ez az egész. Annak tudatában mindemellett, hogy pár nap múlva Ő ideutazik, megismeri a z én elképesztő családomat, és hát...őszintén szólva ennél nagyobb katasztrofát egy kapcsolatnak el sem tudok képzelni. Vagyis ha nem lennék ígyis elég bizonytalan, ha nem lennék ígyis elégedetlen, most aztán hátradölve és karbatett kezekkel nézhetem végig ahogy három nap alatt össze fog omlani minden, hogy aztán majd megköszönhessem a családnak. Az az igazság, hogy ha én lennék a másik fél, vagyis fordított lenne a helyzet, nemhogy ezektől az emberektől futnék sikítva és a hajat tépegetve, de Udvarhelynek még a fogalmát is kitörölném az életemből. Félreértés ne essék, szeretem őket:) de nincs egy hazásság, kapcsolat ebben a családban, ami menne, vagy tartós lenne.

Mellesleg amúgy hogy van ez? Meddig kell tartson általában az a rózsaszín-felhős időszak? Mert pl. van aki azt mondja, h két hónap alatt elmúlik, akkor nem is volt igazi stb. A másik meg, hogy minél előbb elmúlik, annál hamarabb jöhet az igazi szerelem..(most rebegtetem a szempilláim, és nagyokat sóhajtozok). Roppant romantikus. De nagyon komolyan kérdem. Mintha visszakapnám amit én adtam..az első hetekbeli kabbefa..om attitűdom kb. most bosszulódik meg. Vagy csak tényleg hülye vagyok és nem engedem magam boldognak lenni. Vagy semmi nem elég nekem. Ezeregy variáns van, de egyik sem segít rajtam. Persze ilyenkor jön az, hogy ugye ha előre tudtam volna... Általában mire eljutok ehhez a gondolathoz, már nyakig bele vagyok mászva a dologba és nem igazán tudom elképzelni se, hogy kiszálljak belőle.

Ennyi erővel akár le is feküdhetnék. Havazzon míg felébredek, úgy könnyebben megy a gürcölés a konyhában.

Boldogabb Karácsonyt, Gyerekek.

A hónapok gyors egymásutánja valahogy teljesen elfeledtette velem a blogot. Nem tudnám eldönteni, azért nem írtam-e, mert nem láttam értelmét, vagy mert nem volt időm. Azt hiszem egyik sem. Azt hiszem csak simán nem akartam saját magammal szóba állni. Amit mellesleg ezen az egy helyen teszek meg olykor.
Ha kellene egy határvonalat húznom szeptembertől idáig, és megmondanom, hogy hol az eleje ennek a periódusnak, nem tudnám megtenni. Azok a dolgok, amik szeptemberben nagynak, megoldhatatlannak tüntek, most olyan haloványak a fejemben, hogy alig tudok visszaemlékezni rájuk.
Dolgozó ember lettem. Még most is meg tud lepni, hogy az élet mekkora kurva nagy súllyal tud rádtehénkedni, ha nem figyelsz oda. Ez persze így eléggé le van sarkítva, de mostanában ezt próbálom csinálni: sarkítok. Nem mondom, hogy egyszerűbb, de energiatakarékosabb. Próbálom a magam módján úgy cseszni el továbbra is a dolgokat, hogy ha megütöm magam, legalább ne lepődjek meg. Hogy megy-e? Hogyne...

Teljesen felcseréltem az életműködésem. Nappal alszom, örülök ha dél fele ki tudom nyitni a szemem. Az egyetemre járás már csak valami nagyon távoli dolognak tűnik, holott "papíron" ezért csinálom az egészet? Ez azért kérdés, mert fogalmam sincs.
Éjszaka meg vagy egy tálcával a kezemben futkorászom, vagy próbálom nem tönkretenni az alkohollal tele bárt, ahova időközönként benyomnak boldogtalankodni. Közben meg úgy próbálok csinálni, mintha komoly problémáim lennének a pisiléssel, hogy legyen okom 5 percenként bevonulni a fÜrdőbe, venni egy nagy lélegzetet, esetenként pottyantani egy egy felesleges krokodilkönnyet, aztán menni tovább a jól kidolgozott vendéglátó-mosollyal. Mondja erre mindenki, hogy mind csináltuk már ezt. Csináltuk, csinálták, nekem sem rosszabb mint másnak, valószínűleg csak én nem kezelem jól a dolgokat. Vagy engem nem kezelnek jól, ennek több esélyt adok...

Dolgozom hát ingyért s bérmentve, lenyelem az újaknak járó kötelező szivatást, vagy hogy fogalmazzak szépen: beavatást. Egyre többször használom az eddig nagyon utált „Sa-mi bag pula” mondatot, munkaidőben iszok, hogy bírjam és alkalomadtán rá is gyújtok. Jééj. Alakulok-forma.

Aztán mikor valaki a sötétben, miközben ölel, azt mondja, hogy most az egyszer nem kell egyedül végigcsinálnom semmit, akkor bámulok ki a fejemből, és rámjön a bőgés, mert életemben ilyent nekem még ugye nem mondtak. S az ilyeneket hagyomány szerint nem szokás elhinni.
 Ezért is meglepő, mikor tényleg úgy érzi az ember, hogy nincs egyedül. Biztosan ezt is meg lehet szokni, de én nem akarom. Ha hozzászokom elmúlik, márpedig jelen pillanatban nekem ez, vagy ő a kapaszkodó, fogantyú, isten tudja. Isten. Milyen isten?

Lényegében a sok marhaság mellett van minek örülnöm is. Pénz nincs, tartozás dögivel, költözni kell, államvizsga nem lesz. De hetente 4-5x akad egy olyan pillanat, amikor azt tudom mondani: nem fáj. És abban a pillanatban tényleg nem fáj.