nagy találkozás

Görcsösen nevetgélek, kezemmel eltakarom a számat (nem szeretem, ha látszanak a fogaim, mikor kacagok). Olyan sokáig, olyan sokszor játszottam le a fejembe ezt a jelenetet, hogy már kívülről tudom, mit kell tennem: Most végighúzom a kezem a homlokomon. Most a fülem mögé teszem a hajam. Most mosolygok egyet, de csak egy alig láthatóat, kicsit kihívóan, kicsit szégyenlősen. Most a száját fogom bámulni, de csak addig, míg észre nem veszi, aztán elkapom a tekintetem (nem akarnám, hogy kacérnak tartson). A dolog kulcsa abban rejlik, hogy ne mutassak túl sokat. Nem, semmi esetre sem szabad hozzá érnem. Csak a legeslegvégén, búcsúzás előtt, az utolsó pillanatban fogom a karjára tenni a kezem, de azt is csak egy leheletnyit. De most még nem.

Ha vissza akarom csinálni, akkor mindent pontosan úgy kell tennem, mint ahogyan akkor tettem. Csak, az a baj, hogy sehogy sem akar eszembe jut, hogy is volt a hajam aznap...ki volt engedve? Vagy két copfba kötöttem? Mindegy, legalább azt tudom, mi volt rajtam. Rózsaszín csíkos felső, farmer mellényke. Egyik sincs már, a fenébe. Talán nem fogja észrevenni...Goethe-t olvastunk fel aznap, nem emlékszem már, melyik vers volt az, de könnyen utána tudok járni.

Az egész egy játék. Macska-egér játék. Még nem döntöttem el, melyikünk a macska, bár én határozottan egérnek érzem magam. Igen, egérnek, szürkének, futkorászósnak.

Nem vagyok már olyan. A hajam nem olyan fényes már, a derekam nem olyan vékony, a bőröm nem olyan tiszta. A kezem ráncos is kezd lenni, a sok tisztítószertől pedig durva és érdes. Az eszem nem vág már olyan jól, a nyelvem nem olyan éles, én meg csöppet sem vagyok már olyan naív és pofátlanul fiatal.

A számat még mindig eltakarom, ha nevetek (habár azt hiszem ez egy új szokás. Új komplexus). A fogaim azóta sárgák, romlottak. Megnyugtat a gondolat, hogy a számítógépen keresztül ő ezt nem látja.

Gyakorlás a tudás nem tudom mije, de valami ilyensmi. Levontam a következtetést, ha tehát nekiállok többször írni, lehet, hogy könnyebben fog menni. Tornáztatnom kell az agyam, mert hanem olyan lesz, mint a bébipapi. A sok magammal való beszélgetés, porszívó-zümmögés, csokoládé evés nem segít a szürkeállományomat életben tartani. Enthellektüel gondolatmenetet maximum csak a fagyasztott étel hogyan-csináld-megjéről folytatok, s valószínüleg még azt sem jól, mert mai napig sorról sorra el kell olvasnom a tájékoztatót, hogy hogyan is kell azt csinálni. Pedig mindig, de mindig ugyanazt írja: tálcára teszed, beteszed a sütőbe, s kiveszed a sütőből. Az ember azt hinné ennél könnyebb nincs is, nekem mégis szinte naponta sikerül elégetni valamit (általában azt, amit a szerencsétlen gyermekeknek pont meg kell enniük). Itt is látszik, hogy kis(nem nagy)világi székely leánka vagyok. Engem bizony aranyszínű húslevessel, bundás husival, krumplipürével, káposztasálátával, töltelékeskáposztával, vendégváróval neveltek ilyen nagyra, s kerekre. Heuréka! Hát csak most esik le, lehet, hogy itt a gyermekek azért olyan véznák. A halrudacskától és a konzerves spagettitől hova nőjenek nagyra?

Sokmindent tanulok én itt.

1.Ugyebár, a főzés tudományának fagyasztott részét, elsősorban.

2.Aztán ott van az, hogy a háziasszony legjobb barátja a mosogatógép. El is döntöttem, holanptól minden reggel puszit adok neki.

3.Meg ugye, a szemét szelektálása. Mi otthon csak beleduvasztottuk a maradékainkat a nagy, rozsdás szemetesbe, s vasárnap reggel jött a sárga szemeteskocsi, a cigánybácsik leszöktek róluk, a szemet összepakolták, s kész. Itt, naponta kb. 10 percet töltök el azzal, hogy megkeresem, melyik szemétnek melyik szemetes a párja. Az én elmaradt erdélyi agyam még mindig nem tudta becsületesen felfogni, de hajlandó vagyok dolgozni rajta.

4. Gyermekkorom legizgibb emlékei közé tartozik, amikor anyuka felpakolt 5 db.  egy literes vizesüveggel, s leküldött a „szupermárketbe”, ami a szembe levő blokk egyik garázsában villogtatta büszkén magát. S amilyen kicsi volt, mégis mindent megkaptunk benne! Csokitól kenyérig, kenyértől pelenkáig, pelenkától gumikacsáig – mindig gyanakodtam, hogy az üzlet egyik hátsó sarkában még macskát is tartanak. Vagy tyúkot, legalább. Namármost, itt a vásárlás a következőkből áll: leül a néni az iPad elé (vagyis azt hiszem, inkább kezébe veszi azt), felmegy a Tesco honlapjára, s szépen megrendeli ami kell. S másnap reggel a mosolygós Tesco-s bácsi benyújtja a cuccot az ajtón, s el vagy intézve egy hétre.

5. S nem utolsó sorban! Hol vannak az imádott, otthoni, kommunista kilométeres sorok hivatalos ügyek intézése esetében? Útlevél, nyugdíjpótlás, jogosítvány, stb. Nem, kérlekszépen, itt beteszed a kicserélnivalódat/óhajodat egy borítékba, lenyálazod, bélyeget nyomsz rá, bedobod a piros ládikóba, s a bajodat neked szépen hazaküldik. Na ez.

Oldalakat lehetne gyártani a bürökrácia s demokrácia, s s minden grácia megnyilvánulásairól, s a különbségekről, s mégis ugyan oda lyukadok ki minden egyes alkalommal, mikor ezeken agyalok. Lesarkítva: alig várom, hogy hazamenjek.

Good thing comes to those who wait.

Good thing comes to those who wait.

Egy ennyire új helyzetben az ember csak remélni meri, hogy tényleg így van és igaz a mondás.

33 igencsak hosszú napja vagyok itt és azt hiszem, még egy centivel sem kerültem közelebb ehhez az élethez, mint amikor könnyes szemekkel, összeszorult szívvel, hatalmas gombóccal a torkomban felültem a nem túl nagy repülőre, ami idehozott.

Az indulás előtti napomat azt hiszem csak úgy tudnám leírni, hogy homály. Ami teljesen paradox a dologban, hogy minden egyes percére emlékszem. Az első sírógörcs estefele kapott el, mikor a szoba közepén ülve próbáltam összeszedni a gondolataimat, s ugyanakkor a csomagomat is. Körülnéztem a szobában, a lakásba, s a bútorok, sarkak, falak, melyeket néha tiszta szivemből gyűlölni tudtam, mert úgy gondoltam elvettek tőlem valamit, most hirtelen –azt hiszem először mióta ott laktam-, otthonnak tüntek. Mindentől búcsúztam, amire csak ránéztem, amit csak megfogtam. És ott volt előttem egy ember, háttal ülve a nagy karosszékben, mert nem tudta végignézni ahogy egyszerre sírok és sietős mozdulatokkal próbálom egy utazótáskába összepakolni az életem. Mai napig nem tudom, ő mit érzett, neki mennyire fájt, mert, ahogyan soha, úgy most sem mondta el. Aznap éjszaka hosszú idő óta először egymást átölelve aludtunk el, s én nem mertem megmozdulni, mert tudtam, hogy ha most elengedem, akkor annyival is hosszabodik az az idő, míg megint megérinthetem. Hajnalban magam mellé tettem Zuzut, megpróbáltam őt is annyit simogatni, amennyit csak lehet.

A kolozsvári utcák, a kicsi, rozoga fehér autó, a radio, a repülőtér, mind olyan messzinek tűnik már, hogy néha emlékeztetnem kell magam, hogy az is az én valóságom volt. Tudom, hogy százezrek csinálták végig ugyanazt, amit én, már rég nem nagy különlegesség, ha elhagyod az otthonod, családod. Mégis, nem a szívemnek, de a lelkemnek az a része, ami eddig még egyben volt, abban a pillanatban, mikor elütött a dolog súlya, realitása: teljes egészében ketté törött. Ez volt talán a második legnehezebb dolog, amit valaha tettem. És igen, minden nap ott visszhangzik a fejemben Édesanyám hangja: a te döntésed, a te választásod volt. És tényleg. Bár ami akkor teljesen logikusnak tünt, most egy nagy kérdőjel: miért vagyok itt?

Nagyon furcsa érzés. Egy tökéletesen új kultúra, új ország, teljesen más emberekkel, más szokásokkal, a nyelvről nem is beszélve. Az ember lánya meg csak belecsöppen, és kénytelen kezdeni valamit a helyzettel, ha nem akar elvesződni. Az ember lánya, aki egy vidéki kisvárost nevez otthonnak, s aki eddig a pillanatig nem értette igazán, mit jelent a szó igazi értelmében egyedül lenni.

Az első dolog ami tetszett itt, az az volt, hogy a házaknak neve van. Az első dolog, ami nem tetszett, hogy egyiknek sem Otthon volt a neve. 

Körülbelül akkor kezdtem el hazudozni az embereknek. Úgy döntöttem, saját magamat innen tovafele szégyellni fogom, és ezen úgy próbálok javitani, hogy hazudozni fogok. Szavakban megfestem azt az életet, azt az embert, akit mindig elképzeltem, de soha nem tudtam megformálni. 

Festettem a fejem felé egy szép piros lángot, és mindenkinek azt mondtam, hogy négyszáz nyelvet beszélek. Persze a reakció mindig az elmaradhatatlan óó-gatás meg ááá-gatás volt, pont mint elképzeltem. Abból az egy sanyarú, semmirevaló egyetemi diplomámból hirtelen mesteri, aztán doktori képzés lett. A minimálbérnél is kisebb fizetésem megháromszorosodott, sőt, már nem utcaseprő voltam, hanem a "területi tisztitógárda felügyelője". Amikor anyám sokadszorra elsirta magát, hogy neki soha nem lesz menye, azzal nyugtattam, hogy már el is jegyeztem valakit. Tiz perc elteltével, magam sem tudom, hogyan történt, de anyám a nyakamba ugorva gratulált az érkező kisbabánknak. Aki fiú lesz. Azt hiszem, hirtelen talán megijedhettem, hogy ezt hogyan fogom beváltani, de estére már szentül meg voltam győződve arról, hogy pontosan 7 hónap és 8 nap múlva kisfiam fog születni.A logika törvényei nem müködtek már, igy nem is tettem fel magamnak a nagy kérdést: ki szüli meg?

Mindig is úgy tartottam, hogy az a külső amivel a Jóisten meg mert áldani (vagy verni) engem, teljes mértékben degradálja az enthellektüel tulajdonságaimat. A kettő, a kint és bent szinte lehetetlenül különbözött. Ezért minden reggeli rituálémmá vált cipőkrémmel bekenni a koponyám azon részén, ahol a királyi bozont helyett sajnos csak üresség leledzett. Emellett buzgón meséltem el mindenkinek, hogy súlyos betegségben szenvedek, amit csak és kizárólagosan evéssel tudok kontrollálni, ergo a megereszkedett pocak, a toka, meg miegymás.

Akármilyen hihetetlen, büszkén kezdtem feljegyezni magamnak, hogy az emberek mintha másképp kezdenének nézni rám. Egy alig érezhető, mégis kézzel fogható tisztelettel kezdtek felruházni, amit én igencsak jogosnak tartottam. Még azt is megengedtem magamnak, hogy éppen csak másfél centivel, de magasabban kezdtem járni az utcán. Ennek esztétikai okai is voltak ugyan, de főként azért láttam szükségét, hogy látszodjon a különbség. Köztem és mások között.

Mai napig úgy tartom, csak és kizárólagosan magamnak köszönhetem, hogy megváltozott az életem. Irtam egy könyvet is erről, muszáj volt, hisz enélkül senki sem vett volna igazán komolyan. Keményen itelkezem mindenki felett, úgy érzem ez is hozzátartozik az imidzsemhez.

 Egy valami viszont mindig is furának tünt: soha senki nem kérdezte meg, hova lett a családom? A fiam? Senki nem akarta megnézni, hol lakom? Hivatalos helyeken még a személyi igazolványomat sem kellett elővennem, csak intettek egyet, aztán mehettem utamra. Fura, fura világ ez.

Szakmai ártalom

Valamikor író voltam.

A tisztaság, amit az alap-etikett megkövetel, ami nélkül nem lehetsz jó ember - ebben a szakmában teljes mértékkel ki van zárva. Egy mély, áttekínthetetlen sötétség szükséges hozzá. Ami kitépi a lelket, darabokra szedi az agyat, kifeszíti a vénákat. Eltöröl minden emberi mivoltot. Összegyűjti, majd elrejti a szeretetet, hogy elérhetetlen legyen, megfoszt identitásod minden molekulájától. Miért? Hogy amikor az üres papír előtt ülsz, semmi ne létezzen a számodra. Meztelenre vetkőzöl, hogy a pórusaid csak a tinta szagát szívhassák be. A levegő, amit belélegzel, az étel, amit fogyasztassz - csak a papírra karcolt szavak árán legyen kapható. Csoda hát, hogy hónapokon, éveken keresztül nem születik semmi, ami jó szájízzel olvasható?

Erőszakkal teli megnyílvánulásnak tűnik, mikor én simogatást várok helyette. Golyóálló mellényt, erős gyomort, izmos lábszárat képzelek el hozzá, nekem meg egyebem sincs, mint a törékenységem. 

Pedig mennyien gyakorolják. Mi sem tűnik egyszerűbbnek, mint teleírni egy üres papírt.

Tanítson hát, valaki. Vegye át a szavakat, ne feszítsen engem szét. Szabadítson meg a maradék bennem ragadt hamis elhivatottság-érzéstől. 

Vagy adja vissza, ami egyszer az enyém volt.

Those golden 50's

Az 50es évek valahogy mindig teljesen szürreálisnak tüntek. Mintha a világ programozva lett volna. Fehéren virító porcelánfogak minden plakáton, ellágyult arccal porszívót ölelő hölgyek, férfiak, akik önelégült mosollyal tekintenek le a lábukat masszírozó feleségre. Ennél nagyobb mértékben talán soha nem tombolt a sovinizmus a 20ik században. És mindez valahogy teljesen természetesen hatott.
A leánykollégiumban irodalom mellett megtanultál főzni, varrni, díszíteni a lakásod, kecsesen kitölteni a teát, úgy leülni a székre, hogy ne gyűrd össze a szoknyát. És persze a legfontosabb, az alap: a párod, a mindened.
Valahol olvastam, hogy talán 53ban kiadtak egy kis pampfletet, a szabályokkal, elvárásokkal, pontos leírásokkal. Az első talán ez volt: egy nőnek, akármilyen rossz napja volt, akármennyire fáradt, mindig tökéletes külsővel, mosollyal az ajkán, meleg étellel az asztalon, teljes figyelemmel és erdeklődéssel férje napja iránt- így kell haza várnia a ház urát.

És most következik a mondat, amitől normális esetben elhánynám magam: Nem volt jobb nekik?
Nem a nyilvánvaló elnyomás részre értem. Nem is az okosabb rétegre, akik tudták, hogy mi történik velük, megpróbáltak harcolni ellene. Arra a rétegre, amelyik ebben nőtt fel, amelyiknek soha eszébe sem jutott, hogy küzdjön valakivel, akinek az volt a felháborító, ha meglátott az utcán egy másik nőt tréningnadrágban, sétálgatni egy idegen fiúval.
Nem volt probléma az egyetem-kérdés. Azt csináltad, amit a társadalom elvárt tőled, és ez a lehető legtermészetesebben hatott. Nem okozott problémát a munkahely kérdése sem. Betettek egy házba, mint egy nippet, neked meg az volt a dolgot, hogy takaríts, főzz, legyél szép, szülj gyereket, azok is legyenek szépek stb. A család eltartása nem a te dolgod volt, sőt, szinte közöd sem volt hozzá. Eszedbe sem jutott, hogy máshova kívánkozz, hogy mást akarj csinálni. Nem gyötört a gondolat, hogy máshol, mással talán jobb. Nem kellett választanod ez és az között, mert logikus volt, hogy az "ez" a helyes, a normális, a tied, a neked szánt.
Nem a kor felfogását irigylem. Nem kivánnám vissza semmi pénzért. A dolgok természetességét, magától érthetőségét irigylem. A biztosságot. Lényegében szép magyarul a butaságot. A helyzetet, amikor nem kívánsz más életet magadnak, mert csak azt ismered, ami a tied - az pedig megváltozhatatlan, kénytelen vagy elfogadni.

akármilyen felállásban, akárkitől, úgyis fáj.