Itthon. Kezd valami egészen homályos, kibonthatatlan definiciová válni. Nem tudni hol van, nem lehet felismerni mikor benne vagyunk, csak mikor már kikerülünk belőle. Minden hely, környezet, ahol melegség, szeretet kacsintgat felénk, hirtelen egy bizonyos igencsak felismerhető rózsaszines lepedőbe kezd borulni, és elhiteti, hogy igen. Ez az. Hazaértél. Aztán valami lehetetlen gyorsasággal elmúlik a flottir törölköző puhasága, az ágy nyomni kezdi a hátat, a padlóból szálka megy a talpba, időközönként szálka megy a szívbe...
Öblítőt használtam mosáskor. Tudod, a puhaságért. Minden nap végignyaltam a padlót, csak, hogy a Te talpadra vigyázzak. Nem az én szívemre, a te talpadra. Miért van az, hogy soha nem vagy megelégedve? Nevetségesen gyerekes tudsz lenni, az a párna fel van rázva, ahogy Te szereted. Nem tudok, és nem is akarok ennél többet adni. Felháborítasz, utálni tudlak. Utálni tudom a csöpp kis, filmekbe való, cseresznyepiros szádat. Utálni tudom, ahogyan rágyújtasz a cigire, majd kifújod a füstöt. Utálom, ahogy megigazítod az inged, ahogy keresed a helyed a lakásban, ahogy rám mosolyogsz, pedig tudom, tudom, hogy nem is akarsz itt lenni, más Otthont akarsz keresni, más fejében akarsz kutakodni, más hátát akarod lomhán simogatni...
Fáradás. BeteljeSületlenség. Akarathiány. Szeretlek-de-gyülöllek szindróma.
Bújj hozzám, nem tudok nélküled aludni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése