Helyzetjelentés.

Valószerütlenül kiégve. Már nem fáj. Már nem érződik. Üres.

Beszámoló..?

Itthon. Kezd valami egészen homályos, kibonthatatlan definiciová válni. Nem tudni hol van, nem lehet felismerni mikor benne vagyunk, csak mikor már kikerülünk belőle. Minden hely, környezet, ahol melegség, szeretet kacsintgat felénk, hirtelen egy bizonyos igencsak felismerhető rózsaszines lepedőbe kezd borulni, és elhiteti, hogy igen. Ez az. Hazaértél. Aztán valami lehetetlen gyorsasággal elmúlik a flottir törölköző puhasága, az ágy nyomni kezdi a hátat, a padlóból szálka megy a talpba, időközönként szálka megy a szívbe...

Öblítőt használtam mosáskor. Tudod, a puhaságért. Minden nap végignyaltam a padlót, csak, hogy a Te talpadra vigyázzak. Nem az én szívemre, a te talpadra. Miért van az, hogy soha nem vagy megelégedve? Nevetségesen gyerekes tudsz lenni, az a párna fel van rázva, ahogy Te szereted. Nem tudok, és nem is akarok ennél többet adni. Felháborítasz, utálni tudlak. Utálni tudom a csöpp kis, filmekbe való, cseresznyepiros szádat. Utálni tudom, ahogyan rágyújtasz a cigire, majd kifújod a füstöt. Utálom, ahogy megigazítod az inged, ahogy keresed a helyed a lakásban, ahogy rám mosolyogsz, pedig tudom, tudom, hogy nem is akarsz itt lenni, más Otthont akarsz keresni, más fejében akarsz kutakodni, más hátát akarod lomhán simogatni...

Fáradás. BeteljeSületlenség. Akarathiány. Szeretlek-de-gyülöllek szindróma.
Bújj hozzám, nem tudok nélküled aludni...

Nyár. vagy mi.

S akkor irány Croatia:))
Mintha vágóhídra kéne menjek. Félreértés ne essék, a helyet imádom...de a körülmények...Legalább most bemutatom, hogyan engedheti meg magának egy ember, hogy egy leírhatatlanul szép helyen depressziót produkáljon:D
Jobban belegondolva, itthon is mit csinálnék? Esténként végigjárnám a kocsmákat, megnézném a soha nem változó "felhozatalt", sajnálnám magam, amiért unatkozom, rászoknék a cigire, a minden esti pohár vörösbor kihozná belőlem az alkoholista géneket stb stb stb.
Lehet ezt csinálni tengerparton is:)

Szóóóval, ha két hét múlva sehol semmi, Bogyó feleségül ment valami horvát kereskedőhöz. Vagy Anyuka felháborodott és útközben lerakta valahol...

Fürdőruha- pipa
Telefon- pipa
Cipő- pipa
Duzzogás- pipa
Teddy maci- pipa
Kicsipárna- pipa
Laptop- pipa
...........hoppá...nem pipa...hjaaaaajjjj:((((

Leltár.

Neked írok. Azt mondtam nem fogok. Itt nem..eleget írogattam/írogattunk egymásnak máshol. De itt legalább tudom, hogy megmarad. Mihelyt megnyomom a Bejegyzés közzététele gombot, Te visszafordíthatatlanul itt maradsz.
282. Ez a levelek száma. 16. Találkozások száma. 39. Sms-ek száma. Több száz mosoly, ölelés, érintés, szavak tömlege, mind-mind bizonyítja, hogy voltunk. Nem sokáig, ez tény, de annál intenzívebben. Te is érezted. Érezned kellett.
Ahogyan azt is éreztük, hogy mindez csak pillanatnyi öröm. A mi kis titkunk. Senki másé:) Úgy voltam Neked, hogy néha még Te magad sem tudtál róla. Te meg olyan voltál, mint egy délibáb. Akárhányszor próbáltalak úgy igazán megérinteni, mindig eltüntél. Nem akarattal. A "helyzetünk" hozta így.
Közhely közhelyet érint ebben a pár sorban...nem tudnám másként leírni mindezt. Minden ihlet, minden szó, gondolat elhagy, mikor jellemezni próbálom az elmúlt egy hónapot. Erre mondanád te, hogy " nem csókolt homlokon a múzsa":)
Hiányzol. A tarkódon van egy kis folt, ahol megmaradt picikét valami a kicsi kori szőke hajadból. Alig látszik. Tudtad?
Nem vagy. Nem is voltál soha. Nem is leszel. Vajon milyen? Mikor úgy istenigazából szeretsz valakit...Milyen melletted ébreni fel reggel? Kócos az biztosan nem vagy..:)

Köszönettel tartozom? Vagy hátat kellene teljesen fordítanom Neked? Majd a szeptemberi szél...Az mindig mindent megold.

Olvasó, kedves:) tekints el ettől a bejegyzéstől. Gyengébbecske lelkiállapot még gyengébbecske szüleménye. De az Övé.

Fin

Érdekes dolog ez.
Bekapcsolnak a bennünk rejlő motorok, mindenféle hazugságokat, füllentéseket, magyarázatokat találunk ki, amivel menteni próbálunk valamit, ami tulajdonképpen nem is létezik. Lehet, hogy nem is létezett. Mire jó védekezni? Mire jó hazudni? Főleg, ha mindezt saját magunkkal szemben csináljuk. A dolgok nem változnak meg. Nem fog megérni egy szál napraforgó csak azért, mert én bemagyarázom magamnak, hogy igazából az a Nap süt, csak én nem látom...mi nem látjuk. A napraforgó meg én.
Semmi nem változik meg. De ha más szemszögből nézzük a dolgokat, és ez számomra valahogy mégiscsak kényelmesebb, ha realisták vagyunk, ha belátjuk a dolgok nyilvánvaló brutalitását, attól sem lesz jobb. Attól sem fog kevésbé fájni. Akkor meg már igazán mindegy, hogy melyik módszert használjuk a szenvedésre és az önsajnálatra...

Szóval hajrá. Kezdődjék a dolgok szórakoztató része...
[elgurúlt a gyöngy....]