eleje-vége?

Átkerültem egy teljesen új dimenzióba. Vagyis magyarán áttettem magam. Ami lehet, hogy nem is olyan rossz, mint amilyennek látszik, ha azt nézzük, hogy kerek egy éve ennyire nem éreztem "elvágva" magam a dolgoktól. A végén még kiderülhet, hogy a -rossz döntéseimnek- hála szabadulok meg ettől az egésztől.
Eszembe jut a The Holiday című film, belőle egy sor: I never realised how pathetic you are.   No igen. Most akkor feltevődik az a kérdés, hogy ezt belátni építi az emberke jellemét, vagy még inkább szerteszéjjel tolja  a molekulákat?
Nem is emlékszem mikor voltam utoljára ébren reggel 7kor.

Éjfél után

Hallom ahogy a szobám fala lassan bontsa saját magát. Mintha egy láthatatlan aszott kéz folyamatosan kapargatná, nem bánkódva, hogy körme alatt a mész felrágja a húst. Meglepődök, hogy Te soha nem ébredsz fel. Rezzenéstelen arccal fekszel az ágyban, értelmetlen szavakat mormolva az éjszakába. Néha azt képzelem, hogy ezekkel a szavakkal irányítod a fejem felett lebegő kezet. Várom, mikor esik rám.
Egy ugyanilyen esős éjszakán veszem majd a bátorságot, megragadom és a nyakam köré fonom a csontos újjakat.
Te akkor fogod a legszebbeket álmodni.

Összecsapva-l

Teljes elfogulatlansággal próbálom nézni a világot. Figyelni azokra, akik meg akarják mutatni a szépségét, engedni magam élni. Valahogy mégis, minden alkalommal mikor kinézek az ablakon és fekete-fehérben látom a világot, mintha egy apró részem veszne bele a feketeségbe. Lapokat forgatva más dimenziókba képzelem magam, láthatatlan mérleg segitségével döntöm el, mi volt akkor más, vagy könnyebb. Nem tudok idézni hires (vagy kevésbé) költők, irók soraiból, tulajdonképpen nem is akarom, bár sokszor érzem úgy, mintha az én életem lenne papírra vetve valaki más szavaiban.

Az elmúlt napok gondolatai, eszmefuttatásai gyakorlatilag meghatározták és összesítették az elmúlt 12 hónap gondolatait/eszmefuttatásait. Megint éreztem, tapasztaltam, szinte tappintottam, hogy létezik az az erő, ami ki tudja szívni belőlem a szusszt. Minden ami elindult az agyamból, varázslatos módon, az én beleegyezésem nélkül kiütött a mimikámon, kézmuzdulataimon, hangomon. Felettébb érdekes, hogy az átlagos napokon azt kívánom, bárcsak érezném, hogy élek. Mikor meg kívánságom beteljesül, legszivesebben kiszállnék az egészből. Most meg, hogy egy újabb "vége van" következett be, mintha egy újabb dimenzióba estem volna: úgy élem át az életben vagyok érzést, hogy azt valami haláli csend veszi körül.
A kínpad illegalitását mi mindennel ki lehet legálisan cselezni... 15 óra összezárva egy terembe. Eleinte szükséges, aztán fölösleges udvariaskodások, az adott helyzeten javítani akarás, ami még kegyetlenebbé teszi az egészet, elvezetnek addig a pontig, ahol már nem látsz senkit magad körül, nem hallod a szobában levő másik 25 ember hangját, még akkor sem ha mind egyszerre a te nevedet kiáltozzák közvetlen közelről.

Az akarás azért még mindig itt van. Epekedve várni, hogy legalább a nap kisüssön, annak reményében, hogy akkor ejsze csak nem fog fizikai fájdalmat okozni a reggeli ébredés. Optimizmus, vagy mi.

fentebb, lentebb

Amikor eljön az a pillanat, hogy nincs is pillanat. Nincs már miről beszélni, nincsen erő odafigyelni sem a másikra, nemhogy foglalkozni vele. És eszre se veszik, vesznek, amikor kicsúszol a kezük közül...egyszer csak, nem vagy sehol. És mivelhogy észre se vesznek, nem kapnak utánad. Elfordulnak valami más fele, valami újabb elemet keresnek maguk mellé, ami nem folyt meg és nem tud túl sokat.
A májusi eső mégis hozott változásokat? Nem tetszik.

Szépecske

Notte Ciento :) Nézz meg.

Egy előadás margójára - Gács Anna, ELTE

A minap résztvettem egy előadáson az egyetemen. "Majd ebből születik az államvizsga dolgozat, jól jön ez." Elméletileg az önidentitási megnyilatkozások különböző formáiról lett volna szó, főleg az irodalmi formákról, de váratlanul az előadó azon vette észre magát, hogy többet beszél a művészetek "más" rétegeiről, mint amiről tulajdonképpen kellene. 

Egyik ilyen, szinte mindenre példaként felhozott műtárgy (vagymi), elnyerte tetszésem. A kék sátor, amit külső után még a Zetelaki tóhoz elvinni sem tartanék méltónak, magába foglalja egy nő életének nem feltétlenül szexuális, de mindenképp a testi érintkezéseken alapuló kézzel fogható naplóját. 

Everyone I Have Ever Slept With.

Az ellenzővel járó emberkék a cím és tárgy egymás mellé tevése után feltennék a kérdést: mit keres ott pl a nagymama neve, ha arról szól az egész, hogy kivel feküdt le a szerző (Tracey Emin)? méghogy az angolok nem perverzek. 
Édes-ékes...angol nyelvünk. Lejeune szerint nem önéletrajzi jellegű. Nekem kérdés nélkül az.

Az előadás jócskán belement a blogok témába is. Lassan mintha minden tudományos jellegű konferencia előbb utóbb a blogoknál kötne ki. Fenyegetés az irodalomra nézve? Vagy ez is butító jellegű népbetegség kezd lenni, mint pl a TV? Életrajzi elemeknek tekinthetjük a blogok tartalmát, vagy ez lesz a legdivatosabb pénzkeresési lehetőség? Személy szerint remélem, hogy nem, mivel nem sokat ennék, ha ebből kellene megélnem. Hülyén néz ki, mikor ezeket a kérdéseket pont egy blogbejegyzésben akarod megválaszolni.

Blogfirkálók vigasztalására: csak a Mommy és a Gasztró-blogokra dühösek a Nagyok.

Nem is olyan rég, egyik este elmentem sétálni, kíváncsi voltam milyen mozgás van ebben az órában a sötétebb sikátorokban. Nem foglalkoztam azzal, mit veszek fel. Bugyit nem húztam. Magamat kínálva mentem keresztül a tömény füstben úszó, nyálkás utcácskákon. Voltak még hozzám hasonlatosak, de mind sokkal mocskosabb, büdösebb. Előnyben éreztem magam. Van egy hentesbolt nem messze a főúttól, annak támaszkodva vártam, ki lesz az aki többet adna. No, nem pénzben gondolkodom, azt nem szabad. Nekem csak a "dolog" kell.
Az első férfi...várjunk, jószerivel férfinek se lehetett nevezni, volt vagy 16 a szerencsétlen. Tehát az Első, azt kérdezte, mi mennyibe kerül. Mondtam, "Kedves, itt el is rontottál mindent.", azzal hazaküldtem az anyja mellé. Ahová való. Akár én is lehettem volna.
A Második, egy középkorú, tévelygő alak volt. Ittas arcára rá volt írva, hogy nem ismeri a környéket. Egész egyszerüségében nem volt semmi feltünő, mégis úgy éreztem, neki akármikor. Fejét nyakamra húztam, megvártam míg besszippantja a fülledt női szagot, s ezzel egyidejüleg kijózanodik. Felemeltem szoknyám, kezét a megfelelő helyre irányítottam, aztán hagytam, a többinek magától kell mennie. Mindeközben megfigyeltem, hogy vannak már ősz hajszálai. És hiányzott az egyik gomb az ingjéről. Felhúzott lábamon ott díszelgett az utca összes mocska, azon töprengtem, hogyan fogom én ezt mind leszedni szappan nélkül. Beleuntam, leállítottam.
"Nem jó?"
"Nem kell."
"Akkor mért állsz ki?"
"Valamiben el kell kárhozni."
"Pap vagyok." Hoppá.
Megkerestem a keresztet a nyakába, végighúztam a nyelvem rajta. Fémíze volt, nem az ólcsó féle, fából készült keresztet hordta.
Odaadtam magam a fal tövében.
Hazamentem, fejem benyomtam a hideg víz alá, 5 órakor pedig szokás szerint ébresztettem a Nővéreket, mint minden hajnalban.

összefüggéstelen

Minden zöld. Vagy legalábbis szines. Fejem fölött eltorzult, pöttyös pillangók repkednek. Mindenki fut, az emberek elkezdtek izzadni, imádkozok, hogy még véletlenül se érjen hozzám senki amikor felülök egy buszra. Telefonra nem válaszolok, nem állok meg az úton beszélgetni, elfordítom arcom a Nap elől. Fülemben Dave Matthews Band. Szarkazmusom az eget veri, cinikusságom már nem is válogat, bárki lehet célpont, csak közel legyen. 

 A nők arcán megjelent az a hamisitatlan, reménykedő ragyogás ami a megálmodott csodákat akarja előidézni, a férfiak szemében a kaján vágy és a kéjes gondolatok visszatükröződése a lanyok meg-meglibbenő szoknyája, a kivillanó bokák, megcsillanó vállak és kulccsontok láttán. Mindenhol és mindenben gátlások nélkül előbukkan a szexualitás, nem kell nagyon töprengeni ahhoz, hogy észrevegyük. A melegtől hullámzó mellkasok tömény szenvedélyt és elfojtott pajzánságot rejtenek, és ezek szabadon eresztéséhez elég már az ég az a bizonyos kékje. Virágos felhők lebegnek minden szerelmespár feje felett, még a legsötétebb, legkoszosabb zsákutca is romantikus hellyé változik ebben a napsütésben.

Bevillanó  kép: váza virág nélül.

30 nap múlva

Ez is eljött. Ki gondolta volna, néha azt hiszem, az idő csak áll, nem folyik semerre, aztán azon veszem észre magam, hogy már minden egészen más mint akkor volt. Nem az örök fiatalság után futkosok, félreértés ne essék, csak nehéz minden nap felébredni, és kínlódni, hogy pontosan úgy éld az életed, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. Vannak pillanatok, amikor sikerül elhitetnem magammal, hogy nem sok változott, ami meg változott, azt vissza lehet terelni a régi mivoltjába. Hogy a deja vu érzések csupán visszautalások, jelek, azokra az emlékekre tekintve, amik megtörténtek már, de azt kiáltozzák, hogy megismétlődhet a történelem.
Egyik nagyon Kedvesem azt írta a minap, hogy 20 éves és nem tud szeretni. Nálam ez a probláma kissé másképp, de pont ilyen kilátástalanul áll fenn. Húsz éves vagyok és nem tudok szeretni mást. Nem, talán ne is menjünk el a szeretni szóig..fogalmazzunk úgy, hogy nem tudok érezni. Kiégtem-e, vagy csupán ellenkezek a feledésnek és elengedésnek, franc sem tudja.
A másik Kedves azt mondta a minap, hogy ez a mi hónapunk, aztán mikor ez is eltelik, már visszafordithatatlanul vége lesz. Nézőpont kérdése, hol van a vég. A vég gyakorlatilag egy éve beállt, pár hónapot leszámitva, de ez a bűvös május még ígért valamit. Valami ami nem létezik.
Az én, a Mi hónapunk temérdek fájdalommal és egy soha véget nem érő nyomasztó éjszakával kezdődött. Ízelitő a folytatásból. Még ha leszámítjuk az ezer más dolgot, amin még gondolkodni kéne, akkor is túl sok marad ebből a hónapból és a vele járó nosztalgiázásból.
Vajon mindig így lesz? Így működik ez? Leragadsz valahol, aztan erőnek erejével sem lehet onnan elmozdítani?
Vajon mikor fogom elfogadni és belátni, hogy semmi nem fog változni? Mikor állok meg és mondom azt, hogy már tényleg nem remélek semmit ettől a hónaptól?
30 nap múlva.