Those golden 50's

Az 50es évek valahogy mindig teljesen szürreálisnak tüntek. Mintha a világ programozva lett volna. Fehéren virító porcelánfogak minden plakáton, ellágyult arccal porszívót ölelő hölgyek, férfiak, akik önelégült mosollyal tekintenek le a lábukat masszírozó feleségre. Ennél nagyobb mértékben talán soha nem tombolt a sovinizmus a 20ik században. És mindez valahogy teljesen természetesen hatott.
A leánykollégiumban irodalom mellett megtanultál főzni, varrni, díszíteni a lakásod, kecsesen kitölteni a teát, úgy leülni a székre, hogy ne gyűrd össze a szoknyát. És persze a legfontosabb, az alap: a párod, a mindened.
Valahol olvastam, hogy talán 53ban kiadtak egy kis pampfletet, a szabályokkal, elvárásokkal, pontos leírásokkal. Az első talán ez volt: egy nőnek, akármilyen rossz napja volt, akármennyire fáradt, mindig tökéletes külsővel, mosollyal az ajkán, meleg étellel az asztalon, teljes figyelemmel és erdeklődéssel férje napja iránt- így kell haza várnia a ház urát.

És most következik a mondat, amitől normális esetben elhánynám magam: Nem volt jobb nekik?
Nem a nyilvánvaló elnyomás részre értem. Nem is az okosabb rétegre, akik tudták, hogy mi történik velük, megpróbáltak harcolni ellene. Arra a rétegre, amelyik ebben nőtt fel, amelyiknek soha eszébe sem jutott, hogy küzdjön valakivel, akinek az volt a felháborító, ha meglátott az utcán egy másik nőt tréningnadrágban, sétálgatni egy idegen fiúval.
Nem volt probléma az egyetem-kérdés. Azt csináltad, amit a társadalom elvárt tőled, és ez a lehető legtermészetesebben hatott. Nem okozott problémát a munkahely kérdése sem. Betettek egy házba, mint egy nippet, neked meg az volt a dolgot, hogy takaríts, főzz, legyél szép, szülj gyereket, azok is legyenek szépek stb. A család eltartása nem a te dolgod volt, sőt, szinte közöd sem volt hozzá. Eszedbe sem jutott, hogy máshova kívánkozz, hogy mást akarj csinálni. Nem gyötört a gondolat, hogy máshol, mással talán jobb. Nem kellett választanod ez és az között, mert logikus volt, hogy az "ez" a helyes, a normális, a tied, a neked szánt.
Nem a kor felfogását irigylem. Nem kivánnám vissza semmi pénzért. A dolgok természetességét, magától érthetőségét irigylem. A biztosságot. Lényegében szép magyarul a butaságot. A helyzetet, amikor nem kívánsz más életet magadnak, mert csak azt ismered, ami a tied - az pedig megváltozhatatlan, kénytelen vagy elfogadni.

akármilyen felállásban, akárkitől, úgyis fáj.

Reveláció

People change. Feelings change. It doesn't mean that the love once shared wasn't true and real. It simply means that sometimes when people grow, they grow apart.

Valamikor megpróbáltam "tanulmányozni" az álmokat. A sajátjaim miatt érdekeltek a legjobban, nem is a megfejtés érdekében, hanem a miért miatt...talán. Hamar rájöttem, hogy nemcsak, hogy nem ad váltaszt a miért-re, de össze is zavarja a dolgokat. Mintha nem lenne ígyis elég zavart. Ahány annyi könyv, asztrológia, horoszkóp, Jung, Freud,  még a komparatisztika is foglalkozik ezzel, csakis azért, hogy aztán minden apró álomtöredéknek tudjak valami logikus értelmet tulajdonítani. Mikor nincs is benne semmi logikusság. Mert ma reggel úgy ébredtem, hogy a felébredésemtől számított eltelt pár órában egyebet sem csináltam, csak áhítoztam arra a bizonyos logikus értelmezésre, ami elmagyarázza nekem, hogy hogy van az, hogy amikor éber vagyok, szinte semmire nem emlékszik az agyam, mikor meg álmodom, olyan részletek villanak be rég elmúlt, rég elfelejtett dolgokkal kapcsolatban, hogy az eszem megáll. Szó szerint, megáll. Nem arcokról van szó, hangról van szó, kézmozdulatról, érintésről, a nyaknak a vonaláról, a váll ívéről.
De legalább az utána következő üresség és fájdalom ismerős.