"A bor is forr egyszer. Néha kétszer is. Az emberi vér többször is." Gárdonyi Géza

Szeretem a bor színét. A vörösét, természetesen. A minőségit, a drágát. Borban pretenciós vagyok. Megnézem az évszámot, megnézem a színt, az olajosságot, a rajta átszűrődő fényt, az illatot. Szeretem, hogy minden este akármilyen banális cselekvésem mellett megfoghatom az üveget, elővehetem a virágos poharamat, tölthetek úgy jó 2 decit magamnak, miközben meg iszom, meggyászolhatom benne/vele a napomat. Ez a legszebb benne. A ritualitás, a szentség. Mindig előre tudom, mire fogok gondolni miközben iszom, hova álmodom közben magam, milyen világot képzelek magam köré.
Néha olasz bor, Toszkánai vagy Umbriai, bársonyos rózsaszínű, mézes íze van. Energikus, napsütötte pincért gesztikulál mellettem széles és veszélyes kézmozdulatokkal, én mezítláb járkálok a macskaköveken.
Máskor Portói, vérhez hasonlítható árnyalattal. 
Egyetlen egyszer volt Tokaji, Tokaji Aszú. Valamikor még augusztusban. 7 évet ért, az ízére nem emlékszem, de szerettem.
Sokszor meg szimplán csak Murfatlar, vagy Beciul Domnesc. Inkább por, mint szölő, szerencse dolga, de ezt is meg lehet szeretni. Ilyenkor nem álmodom sehova magam. A saját (bérelt) konyhámban ülök, a saját székemről lógatom a lábam. Rámosolygok (Ő-re), amikor rosszallóan ránéz a kezembe levő virágos pohárra.
 Eddig mindig megnyugtatott ez, mostanában érzem, ahogy az ujjaim közt összeroppan a pohár. 


Nagyapám is, nagyanyám is alkoholista volt. A második generációs szabály talán kezd érvénybe lépni.

Rosszul vagyok a gondolattól. Az érzéstől, a szagoktól, a képektől, melyek mindenhova elkísérnek, mióta megint itt vagyok. Két énem van. Egyik innen messze, túl szabadon lebeg, összetör mindent, felül minden villámvasútra, ellop minden fülbevalót, megcirógat minden szakállt, és ezerszer, és ezerszer, és ezerszer csókolja újra ugyanazt a szájat.
A másik itt van, minden reggel boldogan ébred fel ugyanabban az ágyban. Csakis az ugyanazok miatt boldogan. Ugyanaz az arc, ugyanaz a kéz, ugyanaz a lakás, ugyanoda térsz haza minden áldott nap.
Általában megnyugvás, mostanában talán egy kicsit kín. A bizonyos két én találkozása miatt. Egyikkel leteszem a fejem a párnára, de amint behunyom a szemem, már a másik álmodik helyettem.

Eltüntem innen szinte egy évre, mert nem éreztem szükségét, hogy legyek. Nem éreztem szükségeteket. Azzal magyaráztam meg, hogy mivel már nem vagyok annyira elcseszett, nem kell írnom, vagy nem tudok írni.
Most azt érzem, szükségem van erre. Írjam le, hogy ez mit jelenthet, vagy elég nyilvánvaló?

Welcome back, Bogyó...