Van az a bizonyos pillanat amikor annyira kikerekednek a szemeid, hogy úgy érzed a pupilláid betakarnák az egész átkozott nagy fejedet, ha megtehetnék. Ok? Természetesen a mindennapi, már tényleg szóra sem érdemes emberi idiótaság. Ritka nálam, mikor ezen a téren nagy meglepetéseket tudnak okozni, általában legyintek egyet, vagy még a kezemet is unom felemelni a gesztus érdekében, mert hát ha úgysem segítek vele, akkor mi az úristennek erőltessem meg magamat is, és esetleg bántsak meg mást is.

De mikor már szakad a kötél -ami általában valami akkora nagy banalitás következtében szokott bekövetkezni, hogy kevésbé stresszes napon még arra sem szoktuk méltatni, hogy felkapjuk rá a fejünk-, annál a bizonyos fent említett pillanatnál, akkor? Akkor le KELL ülnöm egy rövid pillanatra, a fejemet a tenyerembe KELL hajtanom, és dúdolnom KELL az első dallamot, ami az eszembe jut. Mindezt azért, hogy ne engedjem a fejembe az erősen kopogtató, ajtó-rigdosó Miért? Kérdést, ami, köztudottan, pont olyan hatásos kínzóeszköz is, mint amilyen haszontalan.

Mert amikor kimegyek egy asztalhoz, ahol a kedves kliens az ő totális arroganciájával, és a körülötte lebegő „air”-el,- amiben vegyül a legolcsóbb kölni szaga a minimális intelligenciáéval, viszont elüti ezt a vastag pénztárca, és az önelégült arckifejezés, miszerint mindent megengedhet magának, mert hát én Őérte vagyok, én Neki dolgozom- tudatja velem, hogy sokkal nagyobb borravalót kapnék, ha mondjuk kigombolnám az ingem, az én dolgom ilyenkor, hogy a kezemben levő tálca valamilyen csodálatos és megmagyarázhatatlan módon ne találkozzon az arcával.Azt gondolná az ember, hogy sokkal jobb ezért a báron belül dolgozni. Hatalmas tévedés, tapasztalatból mondom. Mint olyan, aki mind a két verziót kipróbálja szinte naponta, az elmúlt hetekben egy olyan szintű eddig nem ismert toleranciát kezdtem elsajátítani, ami néha elgondolkodtat: érzek én még egyáltalán? És a válasz legtöbbször akkor csapódik a fejemnek, mikor a nap végén a sok lenyelt ócskasűggal karonöltve kilépek a munkahelyről, belelépek a magánélet szférájába, és a legapróbb hangrezdüléstől, ellenérvtől, vitától, szeretethiánytól jobb esetben sírógörcsöt kapok, rosszabb esetben hisztirohamot: Óóó igen, érzek. Isten áldja a munkásosztályt.

Confession's of a not so teenage drama queen?:)

Úgy érzem magam, mint egy 15 éves. „Kedves Naplóm, tetszik egy fiú, de félek, hogy én nem tetszem...”. Pff. Saját magamtól hidegrázásom van.

DE! Ha tetszik, ha nem, most ez fog bekerülni új bejegyzésként:)

Szeretek. El tudtam újra jutni erre a pontra, pedig pár hónappal ezelőtt még olyan de olyan messzinek tünt. Úgy képzelem el ezt is, mint amikor kicsi voltam és mindig nagy ajándékokat akartam. Volt egy olyan rögeszmém, hogy ha az ajándék kicsi, az jó nem lehet. Aztán mikor lassan, kedvtelenül, unalommal tele bontogatni kezdtem az apróságot, valami olyant találtam, amire nem is számitottam volna.

Bontogattam hát ezt is, gyorsabban mint szoktam, s meg is lepődtem kellőképpen. Nem vagyok biztos abban, hogy azon lepődtem meg, ami Ő, vagy saját magamon. De hát azt mondtam, egye fene, hagyom, s aztán lesz valami. És lett valami.

És most ülök a sötétben, két hónap után végre újra itthon, gyakorlailag semmi de semmi karácsonyi hangulattal, jókedv nélkül, és alig várva, hogy lejárhasson ez az egész. Annak tudatában mindemellett, hogy pár nap múlva Ő ideutazik, megismeri a z én elképesztő családomat, és hát...őszintén szólva ennél nagyobb katasztrofát egy kapcsolatnak el sem tudok képzelni. Vagyis ha nem lennék ígyis elég bizonytalan, ha nem lennék ígyis elégedetlen, most aztán hátradölve és karbatett kezekkel nézhetem végig ahogy három nap alatt össze fog omlani minden, hogy aztán majd megköszönhessem a családnak. Az az igazság, hogy ha én lennék a másik fél, vagyis fordított lenne a helyzet, nemhogy ezektől az emberektől futnék sikítva és a hajat tépegetve, de Udvarhelynek még a fogalmát is kitörölném az életemből. Félreértés ne essék, szeretem őket:) de nincs egy hazásság, kapcsolat ebben a családban, ami menne, vagy tartós lenne.

Mellesleg amúgy hogy van ez? Meddig kell tartson általában az a rózsaszín-felhős időszak? Mert pl. van aki azt mondja, h két hónap alatt elmúlik, akkor nem is volt igazi stb. A másik meg, hogy minél előbb elmúlik, annál hamarabb jöhet az igazi szerelem..(most rebegtetem a szempilláim, és nagyokat sóhajtozok). Roppant romantikus. De nagyon komolyan kérdem. Mintha visszakapnám amit én adtam..az első hetekbeli kabbefa..om attitűdom kb. most bosszulódik meg. Vagy csak tényleg hülye vagyok és nem engedem magam boldognak lenni. Vagy semmi nem elég nekem. Ezeregy variáns van, de egyik sem segít rajtam. Persze ilyenkor jön az, hogy ugye ha előre tudtam volna... Általában mire eljutok ehhez a gondolathoz, már nyakig bele vagyok mászva a dologba és nem igazán tudom elképzelni se, hogy kiszálljak belőle.

Ennyi erővel akár le is feküdhetnék. Havazzon míg felébredek, úgy könnyebben megy a gürcölés a konyhában.

Boldogabb Karácsonyt, Gyerekek.

A hónapok gyors egymásutánja valahogy teljesen elfeledtette velem a blogot. Nem tudnám eldönteni, azért nem írtam-e, mert nem láttam értelmét, vagy mert nem volt időm. Azt hiszem egyik sem. Azt hiszem csak simán nem akartam saját magammal szóba állni. Amit mellesleg ezen az egy helyen teszek meg olykor.
Ha kellene egy határvonalat húznom szeptembertől idáig, és megmondanom, hogy hol az eleje ennek a periódusnak, nem tudnám megtenni. Azok a dolgok, amik szeptemberben nagynak, megoldhatatlannak tüntek, most olyan haloványak a fejemben, hogy alig tudok visszaemlékezni rájuk.
Dolgozó ember lettem. Még most is meg tud lepni, hogy az élet mekkora kurva nagy súllyal tud rádtehénkedni, ha nem figyelsz oda. Ez persze így eléggé le van sarkítva, de mostanában ezt próbálom csinálni: sarkítok. Nem mondom, hogy egyszerűbb, de energiatakarékosabb. Próbálom a magam módján úgy cseszni el továbbra is a dolgokat, hogy ha megütöm magam, legalább ne lepődjek meg. Hogy megy-e? Hogyne...

Teljesen felcseréltem az életműködésem. Nappal alszom, örülök ha dél fele ki tudom nyitni a szemem. Az egyetemre járás már csak valami nagyon távoli dolognak tűnik, holott "papíron" ezért csinálom az egészet? Ez azért kérdés, mert fogalmam sincs.
Éjszaka meg vagy egy tálcával a kezemben futkorászom, vagy próbálom nem tönkretenni az alkohollal tele bárt, ahova időközönként benyomnak boldogtalankodni. Közben meg úgy próbálok csinálni, mintha komoly problémáim lennének a pisiléssel, hogy legyen okom 5 percenként bevonulni a fÜrdőbe, venni egy nagy lélegzetet, esetenként pottyantani egy egy felesleges krokodilkönnyet, aztán menni tovább a jól kidolgozott vendéglátó-mosollyal. Mondja erre mindenki, hogy mind csináltuk már ezt. Csináltuk, csinálták, nekem sem rosszabb mint másnak, valószínűleg csak én nem kezelem jól a dolgokat. Vagy engem nem kezelnek jól, ennek több esélyt adok...

Dolgozom hát ingyért s bérmentve, lenyelem az újaknak járó kötelező szivatást, vagy hogy fogalmazzak szépen: beavatást. Egyre többször használom az eddig nagyon utált „Sa-mi bag pula” mondatot, munkaidőben iszok, hogy bírjam és alkalomadtán rá is gyújtok. Jééj. Alakulok-forma.

Aztán mikor valaki a sötétben, miközben ölel, azt mondja, hogy most az egyszer nem kell egyedül végigcsinálnom semmit, akkor bámulok ki a fejemből, és rámjön a bőgés, mert életemben ilyent nekem még ugye nem mondtak. S az ilyeneket hagyomány szerint nem szokás elhinni.
 Ezért is meglepő, mikor tényleg úgy érzi az ember, hogy nincs egyedül. Biztosan ezt is meg lehet szokni, de én nem akarom. Ha hozzászokom elmúlik, márpedig jelen pillanatban nekem ez, vagy ő a kapaszkodó, fogantyú, isten tudja. Isten. Milyen isten?

Lényegében a sok marhaság mellett van minek örülnöm is. Pénz nincs, tartozás dögivel, költözni kell, államvizsga nem lesz. De hetente 4-5x akad egy olyan pillanat, amikor azt tudom mondani: nem fáj. És abban a pillanatban tényleg nem fáj.

There's a chapter on loss and a ghost who won't die/ There's a chapter on love where the ink's never dry/ There are sentences served in a prison I built out of lies.

http://www.youtube.com/watch?v=qI8toRERrG0

Holnaptól Pest lesz A menedék.
Mit várhatok 7 naptól?

Újjabb lyuk a fülemben. Egy, kettő, három, keresem a párom. Keresem? És ha harmadikra sem megy? Jó, jó, legyen bizalmam, legyen hitem, adjunk még egy "ez lesz az utolsó"-t. De mikor lesz az utolsó. Mi történik majd, ha nem fér több lyuk a fülembe? Vagy ha már a tetoválás sem lesz túl jó ötlet, mert esetleg a saját nagymamám is meg fog ijedni tőlem. A hajvágás meg kizárt dolog lesz, mert hajam sem lesz. Viccesen fogok kinézni. Majd tele önbizalommal, csillogó szemekkel fogom magasra emelni a kopasz, fémmel telelőtt fejemet, és büszkén lóbálom a hozzá tartozó fekete tintával összevarrt testemet. 

Mondjuk fenn áll annak a lehetősége is, hogy kinövöm. Vagy jön valaki, aki a következő rohamomnál azt mondja: ne na....ejsze elég volt. Úgy nézel ki, mint egy...lelkibeteg? 

Nem sikerült egy vizsgám, pákk, egy fülbevaló. Nincs kapcsolatom a családommal, pákk, vörös hajfesték. Nem szeret senki, pákk, stilizált denevér a mellkasomra. Aztán majd mikor a gyermekem sírva jön haza óvodából, hogy azt mondták, az anyukája úgy néz ki, mint egy ördögűző, majd vakarom a fekete műkörmeimmel a hátamról a cuccot. Nem lenne egyszerűbb csak simán, mondjuk, boldog lenni? Tudomisén, kiegyensúlyozott, na. Esküszöm, ha csak praktikus akarok lenni, úgyis jobban megéri, anyagilag sokkal türhetőbben kijövök hosszú távon.Ide 40 lej, oda 18, amoda 200. 

It's official: egyetemistaként érzelmileg korlátoltnak lenni igenis nem kifizetődő! Tanuljon tőlem a sok kezdő. Tessék szépen ezt a pénzt félretenni a majdani gyermekeid testékszereire, ne a sajátodra.

Half of my soul is shouting and dancing to the beat of my inside drum.

Csillogó távolból kívánatosan
rád vicsorító hívogató paradicsom
egyszerre feketelyuk
zsíros falakkal tátongó
barlangszáj rámharap
te meg ott, még a neved is
alig jut eszembe
hogy is mondogattad mindig a miatyánkot?
Fekete lencsés trükkös valami kezedben
nem rajzolsz galádul ellesed a
mozgókat dohányt köpködsz
füvet sodorsz szád nyirkos ízét
magamén érzem
bódulok én is.

Selah.

Megújúlva

Végezetül fiatal testembe zárt többéletes szívemet megfogtam, baseballjátékost megszégyenítő mozdulattal nekidobtam az ablaknak, majd a szeméttel együtt tőle is megszabadultam. Az ablakpucolást utána mosolygósan és egy Sarah Blasko dalt dúdolva csináltam végig. Számban fogpiszkálót ropogtatva, lábaimat nagy lendülettel téve egymás után, kisétáltam a városi placcra, leterítettem a törölközőm és kitettem a mellkasomon tátongó rózsaszín sebet, hadd süsse kicsit a nap, vegye fel az idei nyárhoz illő barna színárnyalatot. Egyet gondoltam, felugrottam és belibegtem a szemközti butikba. Zara feliratos bonbonokkal a markomban jöttem ki, melyeket percek alatt begyömöszöltem az újonnan megüresedett helyre.
Ahány emberrel találkoztam hazafele, mindenkinek a markába nyomtam egy rózsaszín cukorkát.

"Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni."

Létrejön bennem lassan egy váltás, ami városneveket cserélget össze a fejemben. Az otthon fogalma átértelmeződik. Kolozsváron azt érzem, amit Udvarhelyen kellene éreznem, és fordítva.

Persze, mindig jól esik meglátni az autóból a domb tetejéről a várost. Mindig amikor megérkezem, és keresztülmegyünk a városon, figyelem az embereket, kire ismerek rá, ki az aki új. A második kategória egyre többször fordul elő. Jó érzés beülni a "kocsmáimba", de már ott sem azok az emberek fordulnak meg, akiket én itt hagytam ezelőtt két évvel. Eszembe jut, hogy középiskolában mindig valami kuriózumnak számítottak az egyetemisták. "Az idősek", így neveztük őket. Most én is ebbe a kategóriába kerültem bele. Csalódás, amikor végigmegyek az úton, és míg ezelőtt szinte mindenkinek kellett köszönnöm, most csak azok mosolyognak rám, akik ugyanígy "látogatóban" vannak itthon. Idegennek érezem magam a saját otthonomban.

Ha nem lenne a család, az én sehol sem nyugodt, sehol sem egyszerű, ésszerű, sehol sem normális, és főleg nem harmonikus családom, szinte úgy érezném magam itt, mintha kirándulni járnék ide, kéthavonta egyszer.

Mindig félek a nyártól. Az érzéstől, hogy emberek vesznek körül, mégis egyedül vagyok.

Most azonban Kolozsvár sem otthon. Költözés, pakolás, kimozdulás a saját világomból, a dolgok felfordultsága, hogy nincs meg minden személyes tárgyamnak a saját helye - zavarodás. A régi lakás már nem Enyém, az új még nem az Enyém. Az emberek sem az Enyémek.

Meg persze az új lakással jönnek az adminisztratív problémák. Anyagiak. Milyen csúnyán hangzik...Míg kisebb vagy úgy képzeled el az egészet, hogy az anyagiakhoz csak  felnőtteknek van közük, csak nekik vannak gondjaik vele, de természetesen megoldják. A felnőtt meg automatikusan + 35-nél és két gyermeknél kezdődik. De mi a teendő amikor 21 éves vagy, gyermek nélkül, és nem tudod "természetesen megoldani"? Nincs segítség, nincs támasz, ötlet, mert egyiket sem kérheted. Felháborít és irritál, amikor egy jóakaród melléd ül, és azzal akar nyugtatni, hogy majd megoldódik, vagy minden rendben lesz. Merthát tudod, hogy nem lesz. Én is tudom. Időközönként elüt a gondolat, hogy én ezt nem...én ehhez kicsi vagyok, az én legnagyobb problémám az kellene legyen, hogy milyen színű cipót vegyek, vagy kivel menjek kávézni. 

Begubóznék, be egy ágyba, összegömbölyödni maroknyira és úgy maradni.

Itt van az a szünet a gondolataim írása közben, amikor a sötét konyhában megállok egy pillanatra és a két tenyerembe hajtom az arcom. Ki vagyok forrósodva. Van egy ablak előttem, ami teljesen sötét és nem tudom kinyitni, mert be van szegezve. Nincs már itt helye magasztos gondolatnak, művészi jelzőnek, metaforának, irói csalafintaságnak, pipacsnak, fehér ruhának, parkbéli padnak....Keresem a fejem. Azt, aminek a helyén most egy hatamlas, villogó kérdőjel van.

Szabad ötletek jegyzéke és Goethe. Ez nyugtat most.

Szolgálat

-Játszodnék.
-Vedd a hajam.

-Mászkálnék magasan.
-Itt a kezem.

-Esik.
-Itt az ernyőm.

-Nevetnék.
-Rajtam tedd.

-Hintáznék.
-Hajtalak.

-Szédülnék.
-Forgatlak.

-Hazudnék.
-Elhiszek bármit.

-Csalnék.
-Velem csalj.

-Szeretkeznék.
......................

Look into the mirror, what am I? A frightened creature locked inside. My mother's hair, my father's eyes.. Memories, time rearranged for you. Is everything changed for you?

Identitáskérdés. Olyan ez a téma, mint a pingpong labda, eldobjuk, majd visszapattan, majd megint. Bontogatjuk, osztjuk is, szorozzuk is, molekuláira szedjük, összetépjük, megvarrjuk, megint szétcincáljuk, de a végére úgysem jutunk sehova. Persze, mind tudjuk mik, kik akarunk, kellene legyünk. A megvalósítás problematikája azonban falakat épít körénk.
Azt hiszem, két ember vagyok. Mintha skizofrén módon két nő élne bennem. Reggeli felébredésemtől függően választom meg, ki akarok ma lenni. Egyikük mindig tudja mi a helyes, mit hogyan kell tennie. A másik folyton vitában áll, ellenkezik, akadékoskodik, tenni akar, menni akar, bármit annak értelmében, hogy semmi ne fájhasson. Felölt egy jelmezt, ugyan megpróbál alkalmazkodni társához, de az akarat mégiscsak az ő kezében van. A két vállon ülő ördögöcske-angyalka páros itt nem motívum, nekem sem és nekik sem. Hiszen ők ülnek egymás vállán, ők jelképezik egymás lelkiismeretét.
Mi van ha igaz? Mi van ha, igaz, lekacagtam az ötletet, de tényleg ez fog történni: úgy tolok ki magammal, hogy közben észre sem veszem. És maga a tudat most, jelen pillanatban nem mond és nem is jelent semmit. Mert bele fogok cseszni tíz évet, mire rájövök, mennyire elszúrtam. De ha szerencsém van, tíz év múlva leesik a tantusz és megpróbálom helyrehozni??
-----> Ha már identitás, érdemes megfigyelni azt is, hogy kivülállók minek,kinek látnak. Engem folyamatosan lenyűgöz. Így látja egy idegen a jövőmet...
Mit láthat egy bennfentes?

eleje-vége?

Átkerültem egy teljesen új dimenzióba. Vagyis magyarán áttettem magam. Ami lehet, hogy nem is olyan rossz, mint amilyennek látszik, ha azt nézzük, hogy kerek egy éve ennyire nem éreztem "elvágva" magam a dolgoktól. A végén még kiderülhet, hogy a -rossz döntéseimnek- hála szabadulok meg ettől az egésztől.
Eszembe jut a The Holiday című film, belőle egy sor: I never realised how pathetic you are.   No igen. Most akkor feltevődik az a kérdés, hogy ezt belátni építi az emberke jellemét, vagy még inkább szerteszéjjel tolja  a molekulákat?
Nem is emlékszem mikor voltam utoljára ébren reggel 7kor.

Éjfél után

Hallom ahogy a szobám fala lassan bontsa saját magát. Mintha egy láthatatlan aszott kéz folyamatosan kapargatná, nem bánkódva, hogy körme alatt a mész felrágja a húst. Meglepődök, hogy Te soha nem ébredsz fel. Rezzenéstelen arccal fekszel az ágyban, értelmetlen szavakat mormolva az éjszakába. Néha azt képzelem, hogy ezekkel a szavakkal irányítod a fejem felett lebegő kezet. Várom, mikor esik rám.
Egy ugyanilyen esős éjszakán veszem majd a bátorságot, megragadom és a nyakam köré fonom a csontos újjakat.
Te akkor fogod a legszebbeket álmodni.

Összecsapva-l

Teljes elfogulatlansággal próbálom nézni a világot. Figyelni azokra, akik meg akarják mutatni a szépségét, engedni magam élni. Valahogy mégis, minden alkalommal mikor kinézek az ablakon és fekete-fehérben látom a világot, mintha egy apró részem veszne bele a feketeségbe. Lapokat forgatva más dimenziókba képzelem magam, láthatatlan mérleg segitségével döntöm el, mi volt akkor más, vagy könnyebb. Nem tudok idézni hires (vagy kevésbé) költők, irók soraiból, tulajdonképpen nem is akarom, bár sokszor érzem úgy, mintha az én életem lenne papírra vetve valaki más szavaiban.

Az elmúlt napok gondolatai, eszmefuttatásai gyakorlatilag meghatározták és összesítették az elmúlt 12 hónap gondolatait/eszmefuttatásait. Megint éreztem, tapasztaltam, szinte tappintottam, hogy létezik az az erő, ami ki tudja szívni belőlem a szusszt. Minden ami elindult az agyamból, varázslatos módon, az én beleegyezésem nélkül kiütött a mimikámon, kézmuzdulataimon, hangomon. Felettébb érdekes, hogy az átlagos napokon azt kívánom, bárcsak érezném, hogy élek. Mikor meg kívánságom beteljesül, legszivesebben kiszállnék az egészből. Most meg, hogy egy újabb "vége van" következett be, mintha egy újabb dimenzióba estem volna: úgy élem át az életben vagyok érzést, hogy azt valami haláli csend veszi körül.
A kínpad illegalitását mi mindennel ki lehet legálisan cselezni... 15 óra összezárva egy terembe. Eleinte szükséges, aztán fölösleges udvariaskodások, az adott helyzeten javítani akarás, ami még kegyetlenebbé teszi az egészet, elvezetnek addig a pontig, ahol már nem látsz senkit magad körül, nem hallod a szobában levő másik 25 ember hangját, még akkor sem ha mind egyszerre a te nevedet kiáltozzák közvetlen közelről.

Az akarás azért még mindig itt van. Epekedve várni, hogy legalább a nap kisüssön, annak reményében, hogy akkor ejsze csak nem fog fizikai fájdalmat okozni a reggeli ébredés. Optimizmus, vagy mi.

fentebb, lentebb

Amikor eljön az a pillanat, hogy nincs is pillanat. Nincs már miről beszélni, nincsen erő odafigyelni sem a másikra, nemhogy foglalkozni vele. És eszre se veszik, vesznek, amikor kicsúszol a kezük közül...egyszer csak, nem vagy sehol. És mivelhogy észre se vesznek, nem kapnak utánad. Elfordulnak valami más fele, valami újabb elemet keresnek maguk mellé, ami nem folyt meg és nem tud túl sokat.
A májusi eső mégis hozott változásokat? Nem tetszik.

Szépecske

Notte Ciento :) Nézz meg.

Egy előadás margójára - Gács Anna, ELTE

A minap résztvettem egy előadáson az egyetemen. "Majd ebből születik az államvizsga dolgozat, jól jön ez." Elméletileg az önidentitási megnyilatkozások különböző formáiról lett volna szó, főleg az irodalmi formákról, de váratlanul az előadó azon vette észre magát, hogy többet beszél a művészetek "más" rétegeiről, mint amiről tulajdonképpen kellene. 

Egyik ilyen, szinte mindenre példaként felhozott műtárgy (vagymi), elnyerte tetszésem. A kék sátor, amit külső után még a Zetelaki tóhoz elvinni sem tartanék méltónak, magába foglalja egy nő életének nem feltétlenül szexuális, de mindenképp a testi érintkezéseken alapuló kézzel fogható naplóját. 

Everyone I Have Ever Slept With.

Az ellenzővel járó emberkék a cím és tárgy egymás mellé tevése után feltennék a kérdést: mit keres ott pl a nagymama neve, ha arról szól az egész, hogy kivel feküdt le a szerző (Tracey Emin)? méghogy az angolok nem perverzek. 
Édes-ékes...angol nyelvünk. Lejeune szerint nem önéletrajzi jellegű. Nekem kérdés nélkül az.

Az előadás jócskán belement a blogok témába is. Lassan mintha minden tudományos jellegű konferencia előbb utóbb a blogoknál kötne ki. Fenyegetés az irodalomra nézve? Vagy ez is butító jellegű népbetegség kezd lenni, mint pl a TV? Életrajzi elemeknek tekinthetjük a blogok tartalmát, vagy ez lesz a legdivatosabb pénzkeresési lehetőség? Személy szerint remélem, hogy nem, mivel nem sokat ennék, ha ebből kellene megélnem. Hülyén néz ki, mikor ezeket a kérdéseket pont egy blogbejegyzésben akarod megválaszolni.

Blogfirkálók vigasztalására: csak a Mommy és a Gasztró-blogokra dühösek a Nagyok.

Nem is olyan rég, egyik este elmentem sétálni, kíváncsi voltam milyen mozgás van ebben az órában a sötétebb sikátorokban. Nem foglalkoztam azzal, mit veszek fel. Bugyit nem húztam. Magamat kínálva mentem keresztül a tömény füstben úszó, nyálkás utcácskákon. Voltak még hozzám hasonlatosak, de mind sokkal mocskosabb, büdösebb. Előnyben éreztem magam. Van egy hentesbolt nem messze a főúttól, annak támaszkodva vártam, ki lesz az aki többet adna. No, nem pénzben gondolkodom, azt nem szabad. Nekem csak a "dolog" kell.
Az első férfi...várjunk, jószerivel férfinek se lehetett nevezni, volt vagy 16 a szerencsétlen. Tehát az Első, azt kérdezte, mi mennyibe kerül. Mondtam, "Kedves, itt el is rontottál mindent.", azzal hazaküldtem az anyja mellé. Ahová való. Akár én is lehettem volna.
A Második, egy középkorú, tévelygő alak volt. Ittas arcára rá volt írva, hogy nem ismeri a környéket. Egész egyszerüségében nem volt semmi feltünő, mégis úgy éreztem, neki akármikor. Fejét nyakamra húztam, megvártam míg besszippantja a fülledt női szagot, s ezzel egyidejüleg kijózanodik. Felemeltem szoknyám, kezét a megfelelő helyre irányítottam, aztán hagytam, a többinek magától kell mennie. Mindeközben megfigyeltem, hogy vannak már ősz hajszálai. És hiányzott az egyik gomb az ingjéről. Felhúzott lábamon ott díszelgett az utca összes mocska, azon töprengtem, hogyan fogom én ezt mind leszedni szappan nélkül. Beleuntam, leállítottam.
"Nem jó?"
"Nem kell."
"Akkor mért állsz ki?"
"Valamiben el kell kárhozni."
"Pap vagyok." Hoppá.
Megkerestem a keresztet a nyakába, végighúztam a nyelvem rajta. Fémíze volt, nem az ólcsó féle, fából készült keresztet hordta.
Odaadtam magam a fal tövében.
Hazamentem, fejem benyomtam a hideg víz alá, 5 órakor pedig szokás szerint ébresztettem a Nővéreket, mint minden hajnalban.

összefüggéstelen

Minden zöld. Vagy legalábbis szines. Fejem fölött eltorzult, pöttyös pillangók repkednek. Mindenki fut, az emberek elkezdtek izzadni, imádkozok, hogy még véletlenül se érjen hozzám senki amikor felülök egy buszra. Telefonra nem válaszolok, nem állok meg az úton beszélgetni, elfordítom arcom a Nap elől. Fülemben Dave Matthews Band. Szarkazmusom az eget veri, cinikusságom már nem is válogat, bárki lehet célpont, csak közel legyen. 

 A nők arcán megjelent az a hamisitatlan, reménykedő ragyogás ami a megálmodott csodákat akarja előidézni, a férfiak szemében a kaján vágy és a kéjes gondolatok visszatükröződése a lanyok meg-meglibbenő szoknyája, a kivillanó bokák, megcsillanó vállak és kulccsontok láttán. Mindenhol és mindenben gátlások nélkül előbukkan a szexualitás, nem kell nagyon töprengeni ahhoz, hogy észrevegyük. A melegtől hullámzó mellkasok tömény szenvedélyt és elfojtott pajzánságot rejtenek, és ezek szabadon eresztéséhez elég már az ég az a bizonyos kékje. Virágos felhők lebegnek minden szerelmespár feje felett, még a legsötétebb, legkoszosabb zsákutca is romantikus hellyé változik ebben a napsütésben.

Bevillanó  kép: váza virág nélül.

30 nap múlva

Ez is eljött. Ki gondolta volna, néha azt hiszem, az idő csak áll, nem folyik semerre, aztán azon veszem észre magam, hogy már minden egészen más mint akkor volt. Nem az örök fiatalság után futkosok, félreértés ne essék, csak nehéz minden nap felébredni, és kínlódni, hogy pontosan úgy éld az életed, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. Vannak pillanatok, amikor sikerül elhitetnem magammal, hogy nem sok változott, ami meg változott, azt vissza lehet terelni a régi mivoltjába. Hogy a deja vu érzések csupán visszautalások, jelek, azokra az emlékekre tekintve, amik megtörténtek már, de azt kiáltozzák, hogy megismétlődhet a történelem.
Egyik nagyon Kedvesem azt írta a minap, hogy 20 éves és nem tud szeretni. Nálam ez a probláma kissé másképp, de pont ilyen kilátástalanul áll fenn. Húsz éves vagyok és nem tudok szeretni mást. Nem, talán ne is menjünk el a szeretni szóig..fogalmazzunk úgy, hogy nem tudok érezni. Kiégtem-e, vagy csupán ellenkezek a feledésnek és elengedésnek, franc sem tudja.
A másik Kedves azt mondta a minap, hogy ez a mi hónapunk, aztán mikor ez is eltelik, már visszafordithatatlanul vége lesz. Nézőpont kérdése, hol van a vég. A vég gyakorlatilag egy éve beállt, pár hónapot leszámitva, de ez a bűvös május még ígért valamit. Valami ami nem létezik.
Az én, a Mi hónapunk temérdek fájdalommal és egy soha véget nem érő nyomasztó éjszakával kezdődött. Ízelitő a folytatásból. Még ha leszámítjuk az ezer más dolgot, amin még gondolkodni kéne, akkor is túl sok marad ebből a hónapból és a vele járó nosztalgiázásból.
Vajon mindig így lesz? Így működik ez? Leragadsz valahol, aztan erőnek erejével sem lehet onnan elmozdítani?
Vajon mikor fogom elfogadni és belátni, hogy semmi nem fog változni? Mikor állok meg és mondom azt, hogy már tényleg nem remélek semmit ettől a hónaptól?
30 nap múlva.

Seven stages of grief

>shock<
puff. és bumm. és csörömpölés, törés kivül és belül. foltok, cseppek, karcolások. arcon vagy szivben, teljesen mindegy. nézőpont kérdése. --- mindkettő csak hús.

>denial<
elestem. nem az ő hibája. ugyan, már hogy képzelhetsz ilyent? soha egy újjal, rossz szóval...mik nem jutnak az eszedbe. egyszerüen csak tisztára figyelmetlen vagyok. meg buta, mint a nők általában.

>bargaining<
nem akarta...okot adtam rá, túl sok félreérthető jelet küldtem feléje. tulajdonképpen én is  hibás vagyok, igazán, ő csak ösztönösen cselekedett, azt tette amit helyesnek látott. hát nem imádnivaló?

>guilt<
én tehetek mindenről. megmondta, hogy nem. egy lánynak tudnia kell, mikor mutassa meg a bugyiját. úgy viselkedtem, mint egy utolsó...most mit képzelhet rólam? kétségbeejtően gyűlölöm magam az egész miatt..

>anger<
agyon tudnám ütni. Őt. nem is, inkább magamat. nem, nem, Őt. ócska semmiházi. vagyok. vagy Te. utállak, a világ minden dühe a körmeim alatt van és már szó szerint viszket, hogy belenyomhassam valaki pofájába. olyan lettem mint egy bestia, tele vérszomjjal és nemakarással, és dühvel.

>depression<
felkelni..? innen..? nem, nem hiszem, hogy menne...enni az ágyban is tudok, mindenféle belémfér, még jó, hogy kifizettem a netet, mert annyi jó filmet le lehet tölteni manapság. nem eszek túl sokat, ha meg igen, a TVben láttam, hogy a fogkefe végét le lehet nyomni, aztán már kint is van minden, kalóriák és éhség nélkül.

>acceptance and hope<
..........................................a páciens nem érte el ezt a stádiumot..........................................................................................................................

I'm unloveable.

Nem létezik olyan, hogy mindig. Sem örökre. Nem létezik olyan, hogy mindig kötődj valakihez. A "szeretlek" csak periodikus. Nincs egy olyan ember sem  a Föld kerekén, aki őszintén tudja azt mondani, hogy márpedig ez bizony mindig igy lesz. Nem az én világomban legalábbis.
Hogy van az, hogy nálam a mindig csak abban az esetben érvényes, ha ilyen kijelentések merülnek fel: Mindig egyedül maradsz. Mindig rossz ember leszel.
Nyomtalanul elveszett megint minden. Érdekes a körforgása ezeknek a dolgoknak. Azok az emberek,események törnek mindig össze, akik azelőtt nem sokkal összeraknak és szó nélküli igéretet tesznek, hogy nem törhetsz el mégegyszer.
Azt hisszük, nem történhet meg kétszer. Nem derülhet ki kétszer, hogy szerethetetlen vagy. Egészen addig, mig valaki nem néz a szemedbe a jégtiszta tekintetével, és nem mondja, hogy nem létezel a számára. The file is deleted. Minden ami történt az elmúlt egy évedben, nem létezik. Valaki egyik pillanatban alapköve az életednek, csukott szemmel kapaszkodnál bele, a következőben nincs. Nem létezik.
A nővérem ötödik éve mondogatja, hogy egyszer majd jó lesz. Hogy lesz majd minden szép..vagy legalább elviselhető.

Nem lett.
Bele kell nyugodni. Nem mindenki szerethető.

The end where I begin.

500 szó a döntéseimről. Könnyűnek tünhet a feladat, abban az esetben, ha tudom is, mit akarok eldönteni. 500 szó arról, amivel változtatni akarok magamban, azon ami körülvesz. Nem érzem úgy, hogy nagyon sok változtatásra lenne szükség, de ami viszont muszáj, annak drasztikusnak kell lennie. Na nem a szó ijesztő értelmében. Bár, ha jobban belegondolok, kissé ijesztő az ami előttem van( vagy ami a hátam mögött van?). Vigasztalom magam azzal, hogy mindenkinek pont ilyen nehéz. (nem a más bánatának örvendek) 

Van aki  mindig azzal nyugtatja magát ha baj van, hogy nincsen egyedül, és hogy semmivel sincs kritikusabb allapotban másnál. Elfilóztam a dolgon: mindig egyedül vagy. Mindig kritikusabb az állapotod a másénál. Nem azért, mert nem érdekel a világ, nem érdekelnel a szeretteid fájdalmai. Miért fontosabb tehát a sajátod mindenki másénál? Mert a Tied. Érzed minden porcikáddal, és abban a pillanatban, ahogy megoldod őket, egyből egyszerűnek tűnik másokét is megoldani. 

Olyan könnyű eldönteni valamit. Nekem mindig az utána következő résszel volt a bajom...be is tartani, amit megigértem magamnak. Hát, el tudom mondani, hogy az elmúlt egy hétben több dolgot döntöttem el, mint egész évben összesen.

Eldönteni, hogy elköltözöm, saját magam érdekében. Megint egy űj környezet, új szoba, új kilátás az ablakomból. Új illata a falaknak, másként fog besütni a Nap a szobába, rengeteg dolog ami talán ijesztő kellene legyen, de nekem nem az, engem vonz. Várom, hogy kikönyököljek egy olyan konyha ablakán, ami csak a mienk, hogy bekopogjak a másik szobába és megnézzem, a lejány is olyan szeretettel öleli-e át az új helyét, ahogy én teszem. Szokták mondani, hogy új lakás, új élet. Teljes mértékben egyet értek ezzel. 3ik lakásom lesz, és ezeddig mindegyik egészen mást hozott magával. Alig várom, mit hoz a következő.

Eldönteni, hogy munkát vállalok valahol. Nem is egészen az én döntésem, nem az amit kicsi szivem akarna, de nem lesz gond. Elönt a kiváncsiság, mi lesz az, milyen lesz, hol? Hogy fogom átvészelni?  

Eldönteni, hogy nem eszek annyit, de a tortás tányér mégis itt van mellettem, még egy ép szelet tortával, amit igenis előszeretettel fogok megenni, az "eldöntöttem" ellenére. Eldönteni, hogy többet mozgok, eldönteni, hogy változtatok a kapcsolataimon.

 Rájönni, hogy igenis jól vagyok, egyedül is jól vagyok. Vannak néha ilyen homályos pillanatok, amikor azt érzem, hogy nincs szükségem arra, hogy valaki mellettem legyen, ahhoz, hogy megvalósitsam magam, hogy lábra álljak. Soha nem volt, most sem lesz.

 Kinézni az ablakon, észrevenni, hogy esik az eső. Elönt egy elképesztő érzés, eszembe jut, hogy én mennyire szeretem az esőt, és hogy mennyire megfeledkeztem róla. 

Hallani egy virtuális hordozón egy Baráttól, hogy "hiszek benned", tudni, hogy valaki el meri mondani, hogy figyel, figyeli ami vagyok, amit csinálok. 

Nekiállni egy újabb antikváriumból előbányászott könyvnek, élvezni az egyedüllét varázsát, szabad lélekkel kliséket halmozni egymásra egy blog-bejegyzésbe, mert egyszerüen csak jól esik, mert ez most nem arról szól, hogy alkossak valamit, annak ellenére, hogy az "eldöntötteim" között az is szerepel, hogy odafigyelek erre az oldalra, megpróbálom kihozni magamból azt, ami van, vagy ami lehetne. 

Elmenni teázni valakivel, 3 órán keresztül beszélni csak a szinházról, egy hóvirággal és csupa meleg érzéssel hazajönni, érzésekkel melyek szökdösnek és visitoznak bennem, mert 3 kerek óra erejéig értelmes emberi lénynek érezhetem magam. 

Továbbra is kapaszkodni az egyik legkedvesebb társamba, a zenébe. Találtam egy új theme song-ot is az elkövetkető periódusra.

Eldöntöttem. Hogy kinézek az esőbe és az elmúlt hónapokkal, talán évekkel ellentétben most ki is látok az esőből. És valószinű, hogy továbbra is megmaradnak a mindennapos blues-ok, de pont az azokból való kimászás szüli a döntéseim.

500 szó:)

Téli Mese

Rengeteg a mondanivalóm. Ülsz a padon, a jól bevált titokzatos homályodba burkolózva, mintha az aztán téged mindentől megvédene, minden alól fölmentene, ha benne vagy, nem tartozol senkinek semmivel. Arcodon az elégedettség valószinűtlenül pimasz grimasza, le tudnám törölni képedről az elégedett vigyort, amivel szinte lövelled felém a burkolt jeleket: nesze, bazdmeg, megint beléd tudtam rugni, kell még? A drága selyembélésű kabátodon és a Levi's farmereden kivűl semmi érték nincs rajtad, de azért te csak úgy ülsz ott, mintha a parkot is a sajátodnak tudnád. Lassan már fizetni kell azért is, hogy az ember hozzádszólhasson. Nézel rám várakozóan, én nézek rád várakozóan. Te azért, hogy mikor hagylak már békén, mert a hisztériám csak rontja a napi hangulatodat, a cinizmusom elveszi kedved az alvástól, holott én is igazán tudhatnám, hogy határozottan szükséged van a napi 7 óra szépség-alvásodra. Én meg azért, hogy mikor adsz végre egy okot, hogy szembe köpjelek, vagy legalább reménykedhessek, hogy agyonnyom egy hópihe. Irreálisan nem tartozol abba a képbe ami a szemem elé tárul, kivilágitott utca, regényben-olvastam-róla havazás, fák, pad, te meg elrontod az egész összhangot, úgy ahogy minden egyebet is elrontasz. Izgalomba se tudsz már hozni, nem remeg a térdem, a szivem se játssza el a dobogás darabját, csak az émelygésem emlékeztet, hogy ki előtt állok, lábammal támasztom magam a padon, kezem zsebre dugva, lendülésre készen, persze. Másfél óra csend.
Rengeteg mondanivalóm van.

találkozás magammal

felhalmozódtak egemen a csillagok.
lábaddal letaszitod bokám ivét
a fekete bársonyról.
ketten nem férünk el.

Minek játszani, ha hamarabb jönnél
groteszk száddal
magadba nyelnéd valóm
rezgő pórusait.

mondd csak ki. undor.
hangosabban. Undor.
lenyűgöző variánsokkal tudod
disziteni kegyetlenséged.

tükröm tükröm mond meg nékem...

Feedback: Egy beszélgetés margójára (el lehet hinni, hogy még hihetünk...)

Nemcsak január 9. A javithatatlanság elgondolása, az elgondolás javithatatlansága, javithatatlanul hozzánk tartozik. Ketyeg minden beszélgetéskor. Tele vagy, tele vagyok kráterekkel. Szorulunk, viszketünk tőlük, csip az ürességük, az ottmaradt foltok, fenyeget a veszély, hogy kihunyt, nem törhet ki többet. Kit kell hibáztatni? Valakit muszaj. Hogy meglegyen a beszélgetések bla bla bla jellege. Emellett meg ott legyen a sok január 9. ami adja a beszélgetés gyönyörét.
Van az a pipacsos mező. Tiszta, kék éggel felette. Van az a fehér ruha, várja, hogy valamelyik javithatatlan meglássa. Van az a portói bor. Van az a lány is? Saját magamból kibújva, lebegéssel próbálom megtalálni. Igy könnyebben át lehet látni a dolgokat. Te is pont ezt teszed. "miért ne tennéd?" Kézen fogod ügyesen az egy testedben lakozó rengeteg "én"-t, s megtalálod a pipacsos mezőn fekvő lányt.

...close your eyes and lose the feeling that's been sinking...

bal válladon ülve, Hozzád beszélek..

aki meg meri ölni magát, az Isten lesz.
emberisten. istenember. minden csak attól függ, melyikben hiszel jobban.
azt mondanád, nem is a hit kérdése az egész. elcseszett életek: gyermektelen szülők, szülőtelen gyermekek, vágyak a gonoszra. megkülönböztetni a Jót a Rossztól. főként, akarni, felfogni is a különbséget.

Én még mindig egy olyan ember vagyok, aki hiszem, hogy létezik a Jó. vágyom a Jóra. de ugyanigy vágyom a Rosszra is.

mint mindannyian, mellesleg. egyben groteszk, egyben banális, egyben eret-pattintó. ha magamnak jót akarok, de ezzel másnak rosszat teszek, akkor végülis mi van? a jót vágyom, vagy a rosszat? hol a határ? istenben...emberben? nincs határ.
halálban. aki meg meri ölni magát, az Angyal lesz. Elbukva ugyan.

Elemzés

Minden világom gyökeres hozzátartozója, velejárója az érzékiség. Lehet, a fogalom bizonyos kontextusban azonositható, vagy inkább téveszthető az érzékenységgel, én mégis különválasztanám, sőt talán szembe is állitanám őket egymással. Érzékiségemhez hozzátartozik minden nemű nőiességem, a nyújtani való és elvárt szenvedély, ami időközönként jobban belegondolván durván viharossá teszi mindennapjaim. Ezzel szemben érzékiségem valahol küzd ez a szenvedély ellen, s a vele járó durvaság ellen.

Egész személyiségem egyetlen nagy jellemzőjeként ezt az ellentmondásosságot tudnám emliteni. Amit teszek és amit érzek, gyakran teljesen ellentétes.

Nem a saját magam megnyugtatásáért jellemzem ilyen formám magamat, csak egy vázlatot állitok fel, mely talán hangot ad a fejemben folyamatosan elhangzó Miért kérdésekre.

Nem egy két lábbal a Földön járó lány vagyok, bármennyire szeretném a racionalitást erényeim közt tudni. Gyakran tökéletesen tudom, mik a velem szemben való elvárások, mit kell tennem, mégis kötelességeimet hihetetlen könnyedséggel elfelejtem egy séta, egy beszélgetés kedvéért. A hanyagolások felróvásakor pedig még felmentést is találok saját magamnak, elhiszem, hogy én persze a jó utat választottam, a környezet nem volt igazságos  velem.

Körülöttem semmi nem unalmas, be kell vallanom. Elismerhetem, hogy talán önszántamból is keresem a lehetetlen helyzeteket, bonyolult embereket, a káoszt, enélkül belecsöppennék az általam nagyon taszitónak tűnő monotonitásba, normalitásba.

Ha majd meg/felnőttem, megtanulom kezelni Kiss Gyöngyvért.