Létrejön bennem lassan egy váltás, ami városneveket cserélget össze a fejemben. Az otthon fogalma átértelmeződik. Kolozsváron azt érzem, amit Udvarhelyen kellene éreznem, és fordítva.
Persze, mindig jól esik meglátni az autóból a domb tetejéről a várost. Mindig amikor megérkezem, és keresztülmegyünk a városon, figyelem az embereket, kire ismerek rá, ki az aki új. A második kategória egyre többször fordul elő. Jó érzés beülni a "kocsmáimba", de már ott sem azok az emberek fordulnak meg, akiket én itt hagytam ezelőtt két évvel. Eszembe jut, hogy középiskolában mindig valami kuriózumnak számítottak az egyetemisták. "Az idősek", így neveztük őket. Most én is ebbe a kategóriába kerültem bele. Csalódás, amikor végigmegyek az úton, és míg ezelőtt szinte mindenkinek kellett köszönnöm, most csak azok mosolyognak rám, akik ugyanígy "látogatóban" vannak itthon. Idegennek érezem magam a saját otthonomban.
Ha nem lenne a család, az én sehol sem nyugodt, sehol sem egyszerű, ésszerű, sehol sem normális, és főleg nem harmonikus családom, szinte úgy érezném magam itt, mintha kirándulni járnék ide, kéthavonta egyszer.
Mindig félek a nyártól. Az érzéstől, hogy emberek vesznek körül, mégis egyedül vagyok.
Most azonban Kolozsvár sem otthon. Költözés, pakolás, kimozdulás a saját világomból, a dolgok felfordultsága, hogy nincs meg minden személyes tárgyamnak a saját helye - zavarodás. A régi lakás már nem Enyém, az új még nem az Enyém. Az emberek sem az Enyémek.
Meg persze az új lakással jönnek az adminisztratív problémák. Anyagiak. Milyen csúnyán hangzik...Míg kisebb vagy úgy képzeled el az egészet, hogy az anyagiakhoz csak felnőtteknek van közük, csak nekik vannak gondjaik vele, de természetesen megoldják. A felnőtt meg automatikusan + 35-nél és két gyermeknél kezdődik. De mi a teendő amikor 21 éves vagy, gyermek nélkül, és nem tudod "természetesen megoldani"? Nincs segítség, nincs támasz, ötlet, mert egyiket sem kérheted. Felháborít és irritál, amikor egy jóakaród melléd ül, és azzal akar nyugtatni, hogy majd megoldódik, vagy minden rendben lesz. Merthát tudod, hogy nem lesz. Én is tudom. Időközönként elüt a gondolat, hogy én ezt nem...én ehhez kicsi vagyok, az én legnagyobb problémám az kellene legyen, hogy milyen színű cipót vegyek, vagy kivel menjek kávézni.
Begubóznék, be egy ágyba, összegömbölyödni maroknyira és úgy maradni.
Itt van az a szünet a gondolataim írása közben, amikor a sötét konyhában megállok egy pillanatra és a két tenyerembe hajtom az arcom. Ki vagyok forrósodva. Van egy ablak előttem, ami teljesen sötét és nem tudom kinyitni, mert be van szegezve. Nincs már itt helye magasztos gondolatnak, művészi jelzőnek, metaforának, irói csalafintaságnak, pipacsnak, fehér ruhának, parkbéli padnak....Keresem a fejem. Azt, aminek a helyén most egy hatamlas, villogó kérdőjel van.
Szabad ötletek jegyzéke és Goethe. Ez nyugtat most.
