nagy találkozás

Görcsösen nevetgélek, kezemmel eltakarom a számat (nem szeretem, ha látszanak a fogaim, mikor kacagok). Olyan sokáig, olyan sokszor játszottam le a fejembe ezt a jelenetet, hogy már kívülről tudom, mit kell tennem: Most végighúzom a kezem a homlokomon. Most a fülem mögé teszem a hajam. Most mosolygok egyet, de csak egy alig láthatóat, kicsit kihívóan, kicsit szégyenlősen. Most a száját fogom bámulni, de csak addig, míg észre nem veszi, aztán elkapom a tekintetem (nem akarnám, hogy kacérnak tartson). A dolog kulcsa abban rejlik, hogy ne mutassak túl sokat. Nem, semmi esetre sem szabad hozzá érnem. Csak a legeslegvégén, búcsúzás előtt, az utolsó pillanatban fogom a karjára tenni a kezem, de azt is csak egy leheletnyit. De most még nem.

Ha vissza akarom csinálni, akkor mindent pontosan úgy kell tennem, mint ahogyan akkor tettem. Csak, az a baj, hogy sehogy sem akar eszembe jut, hogy is volt a hajam aznap...ki volt engedve? Vagy két copfba kötöttem? Mindegy, legalább azt tudom, mi volt rajtam. Rózsaszín csíkos felső, farmer mellényke. Egyik sincs már, a fenébe. Talán nem fogja észrevenni...Goethe-t olvastunk fel aznap, nem emlékszem már, melyik vers volt az, de könnyen utána tudok járni.

Az egész egy játék. Macska-egér játék. Még nem döntöttem el, melyikünk a macska, bár én határozottan egérnek érzem magam. Igen, egérnek, szürkének, futkorászósnak.

Nem vagyok már olyan. A hajam nem olyan fényes már, a derekam nem olyan vékony, a bőröm nem olyan tiszta. A kezem ráncos is kezd lenni, a sok tisztítószertől pedig durva és érdes. Az eszem nem vág már olyan jól, a nyelvem nem olyan éles, én meg csöppet sem vagyok már olyan naív és pofátlanul fiatal.

A számat még mindig eltakarom, ha nevetek (habár azt hiszem ez egy új szokás. Új komplexus). A fogaim azóta sárgák, romlottak. Megnyugtat a gondolat, hogy a számítógépen keresztül ő ezt nem látja.

Gyakorlás a tudás nem tudom mije, de valami ilyensmi. Levontam a következtetést, ha tehát nekiállok többször írni, lehet, hogy könnyebben fog menni. Tornáztatnom kell az agyam, mert hanem olyan lesz, mint a bébipapi. A sok magammal való beszélgetés, porszívó-zümmögés, csokoládé evés nem segít a szürkeállományomat életben tartani. Enthellektüel gondolatmenetet maximum csak a fagyasztott étel hogyan-csináld-megjéről folytatok, s valószínüleg még azt sem jól, mert mai napig sorról sorra el kell olvasnom a tájékoztatót, hogy hogyan is kell azt csinálni. Pedig mindig, de mindig ugyanazt írja: tálcára teszed, beteszed a sütőbe, s kiveszed a sütőből. Az ember azt hinné ennél könnyebb nincs is, nekem mégis szinte naponta sikerül elégetni valamit (általában azt, amit a szerencsétlen gyermekeknek pont meg kell enniük). Itt is látszik, hogy kis(nem nagy)világi székely leánka vagyok. Engem bizony aranyszínű húslevessel, bundás husival, krumplipürével, káposztasálátával, töltelékeskáposztával, vendégváróval neveltek ilyen nagyra, s kerekre. Heuréka! Hát csak most esik le, lehet, hogy itt a gyermekek azért olyan véznák. A halrudacskától és a konzerves spagettitől hova nőjenek nagyra?

Sokmindent tanulok én itt.

1.Ugyebár, a főzés tudományának fagyasztott részét, elsősorban.

2.Aztán ott van az, hogy a háziasszony legjobb barátja a mosogatógép. El is döntöttem, holanptól minden reggel puszit adok neki.

3.Meg ugye, a szemét szelektálása. Mi otthon csak beleduvasztottuk a maradékainkat a nagy, rozsdás szemetesbe, s vasárnap reggel jött a sárga szemeteskocsi, a cigánybácsik leszöktek róluk, a szemet összepakolták, s kész. Itt, naponta kb. 10 percet töltök el azzal, hogy megkeresem, melyik szemétnek melyik szemetes a párja. Az én elmaradt erdélyi agyam még mindig nem tudta becsületesen felfogni, de hajlandó vagyok dolgozni rajta.

4. Gyermekkorom legizgibb emlékei közé tartozik, amikor anyuka felpakolt 5 db.  egy literes vizesüveggel, s leküldött a „szupermárketbe”, ami a szembe levő blokk egyik garázsában villogtatta büszkén magát. S amilyen kicsi volt, mégis mindent megkaptunk benne! Csokitól kenyérig, kenyértől pelenkáig, pelenkától gumikacsáig – mindig gyanakodtam, hogy az üzlet egyik hátsó sarkában még macskát is tartanak. Vagy tyúkot, legalább. Namármost, itt a vásárlás a következőkből áll: leül a néni az iPad elé (vagyis azt hiszem, inkább kezébe veszi azt), felmegy a Tesco honlapjára, s szépen megrendeli ami kell. S másnap reggel a mosolygós Tesco-s bácsi benyújtja a cuccot az ajtón, s el vagy intézve egy hétre.

5. S nem utolsó sorban! Hol vannak az imádott, otthoni, kommunista kilométeres sorok hivatalos ügyek intézése esetében? Útlevél, nyugdíjpótlás, jogosítvány, stb. Nem, kérlekszépen, itt beteszed a kicserélnivalódat/óhajodat egy borítékba, lenyálazod, bélyeget nyomsz rá, bedobod a piros ládikóba, s a bajodat neked szépen hazaküldik. Na ez.

Oldalakat lehetne gyártani a bürökrácia s demokrácia, s s minden grácia megnyilvánulásairól, s a különbségekről, s mégis ugyan oda lyukadok ki minden egyes alkalommal, mikor ezeken agyalok. Lesarkítva: alig várom, hogy hazamenjek.

Good thing comes to those who wait.

Good thing comes to those who wait.

Egy ennyire új helyzetben az ember csak remélni meri, hogy tényleg így van és igaz a mondás.

33 igencsak hosszú napja vagyok itt és azt hiszem, még egy centivel sem kerültem közelebb ehhez az élethez, mint amikor könnyes szemekkel, összeszorult szívvel, hatalmas gombóccal a torkomban felültem a nem túl nagy repülőre, ami idehozott.

Az indulás előtti napomat azt hiszem csak úgy tudnám leírni, hogy homály. Ami teljesen paradox a dologban, hogy minden egyes percére emlékszem. Az első sírógörcs estefele kapott el, mikor a szoba közepén ülve próbáltam összeszedni a gondolataimat, s ugyanakkor a csomagomat is. Körülnéztem a szobában, a lakásba, s a bútorok, sarkak, falak, melyeket néha tiszta szivemből gyűlölni tudtam, mert úgy gondoltam elvettek tőlem valamit, most hirtelen –azt hiszem először mióta ott laktam-, otthonnak tüntek. Mindentől búcsúztam, amire csak ránéztem, amit csak megfogtam. És ott volt előttem egy ember, háttal ülve a nagy karosszékben, mert nem tudta végignézni ahogy egyszerre sírok és sietős mozdulatokkal próbálom egy utazótáskába összepakolni az életem. Mai napig nem tudom, ő mit érzett, neki mennyire fájt, mert, ahogyan soha, úgy most sem mondta el. Aznap éjszaka hosszú idő óta először egymást átölelve aludtunk el, s én nem mertem megmozdulni, mert tudtam, hogy ha most elengedem, akkor annyival is hosszabodik az az idő, míg megint megérinthetem. Hajnalban magam mellé tettem Zuzut, megpróbáltam őt is annyit simogatni, amennyit csak lehet.

A kolozsvári utcák, a kicsi, rozoga fehér autó, a radio, a repülőtér, mind olyan messzinek tűnik már, hogy néha emlékeztetnem kell magam, hogy az is az én valóságom volt. Tudom, hogy százezrek csinálták végig ugyanazt, amit én, már rég nem nagy különlegesség, ha elhagyod az otthonod, családod. Mégis, nem a szívemnek, de a lelkemnek az a része, ami eddig még egyben volt, abban a pillanatban, mikor elütött a dolog súlya, realitása: teljes egészében ketté törött. Ez volt talán a második legnehezebb dolog, amit valaha tettem. És igen, minden nap ott visszhangzik a fejemben Édesanyám hangja: a te döntésed, a te választásod volt. És tényleg. Bár ami akkor teljesen logikusnak tünt, most egy nagy kérdőjel: miért vagyok itt?

Nagyon furcsa érzés. Egy tökéletesen új kultúra, új ország, teljesen más emberekkel, más szokásokkal, a nyelvről nem is beszélve. Az ember lánya meg csak belecsöppen, és kénytelen kezdeni valamit a helyzettel, ha nem akar elvesződni. Az ember lánya, aki egy vidéki kisvárost nevez otthonnak, s aki eddig a pillanatig nem értette igazán, mit jelent a szó igazi értelmében egyedül lenni.

Az első dolog ami tetszett itt, az az volt, hogy a házaknak neve van. Az első dolog, ami nem tetszett, hogy egyiknek sem Otthon volt a neve.