Az 50es évek valahogy mindig teljesen szürreálisnak tüntek. Mintha a világ programozva lett volna. Fehéren virító porcelánfogak minden plakáton, ellágyult arccal porszívót ölelő hölgyek, férfiak, akik önelégült mosollyal tekintenek le a lábukat masszírozó feleségre. Ennél nagyobb mértékben talán soha nem tombolt a sovinizmus a 20ik században. És mindez valahogy teljesen természetesen hatott.A leánykollégiumban irodalom mellett megtanultál főzni, varrni, díszíteni a lakásod, kecsesen kitölteni a teát, úgy leülni a székre, hogy ne gyűrd össze a szoknyát. És persze a legfontosabb, az alap: a párod, a mindened.
Valahol olvastam, hogy talán 53ban kiadtak egy kis pampfletet, a szabályokkal, elvárásokkal, pontos leírásokkal. Az első talán ez volt: egy nőnek, akármilyen rossz napja volt, akármennyire fáradt, mindig tökéletes külsővel, mosollyal az ajkán, meleg étellel az asztalon, teljes figyelemmel és erdeklődéssel férje napja iránt- így kell haza várnia a ház urát.
És most következik a mondat, amitől normális esetben elhánynám magam: Nem volt jobb nekik?
Nem a nyilvánvaló elnyomás részre értem. Nem is az okosabb rétegre, akik tudták, hogy mi történik velük, megpróbáltak harcolni ellene. Arra a rétegre, amelyik ebben nőtt fel, amelyiknek soha eszébe sem jutott, hogy küzdjön valakivel, akinek az volt a felháborító, ha meglátott az utcán egy másik nőt tréningnadrágban, sétálgatni egy idegen fiúval.
Nem volt probléma az egyetem-kérdés. Azt csináltad, amit a társadalom elvárt tőled, és ez a lehető legtermészetesebben hatott. Nem okozott problémát a munkahely kérdése sem. Betettek egy házba, mint egy nippet, neked meg az volt a dolgot, hogy takaríts, főzz, legyél szép, szülj gyereket, azok is legyenek szépek stb. A család eltartása nem a te dolgod volt, sőt, szinte közöd sem volt hozzá. Eszedbe sem jutott, hogy máshova kívánkozz, hogy mást akarj csinálni. Nem gyötört a gondolat, hogy máshol, mással talán jobb. Nem kellett választanod ez és az között, mert logikus volt, hogy az "ez" a helyes, a normális, a tied, a neked szánt.
Nem a kor felfogását irigylem. Nem kivánnám vissza semmi pénzért. A dolgok természetességét, magától érthetőségét irigylem. A biztosságot. Lényegében szép magyarul a butaságot. A helyzetet, amikor nem kívánsz más életet magadnak, mert csak azt ismered, ami a tied - az pedig megváltozhatatlan, kénytelen vagy elfogadni.
