Ez is eljött. Ki gondolta volna, néha azt hiszem, az idő csak áll, nem folyik semerre, aztán azon veszem észre magam, hogy már minden egészen más mint akkor volt. Nem az örök fiatalság után futkosok, félreértés ne essék, csak nehéz minden nap felébredni, és kínlódni, hogy pontosan úgy éld az életed, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. Vannak pillanatok, amikor sikerül elhitetnem magammal, hogy nem sok változott, ami meg változott, azt vissza lehet terelni a régi mivoltjába. Hogy a deja vu érzések csupán visszautalások, jelek, azokra az emlékekre tekintve, amik megtörténtek már, de azt kiáltozzák, hogy megismétlődhet a történelem.
Egyik nagyon Kedvesem azt írta a minap, hogy 20 éves és nem tud szeretni. Nálam ez a probláma kissé másképp, de pont ilyen kilátástalanul áll fenn. Húsz éves vagyok és nem tudok szeretni mást. Nem, talán ne is menjünk el a szeretni szóig..fogalmazzunk úgy, hogy nem tudok érezni. Kiégtem-e, vagy csupán ellenkezek a feledésnek és elengedésnek, franc sem tudja.
A másik Kedves azt mondta a minap, hogy ez a mi hónapunk, aztán mikor ez is eltelik, már visszafordithatatlanul vége lesz. Nézőpont kérdése, hol van a vég. A vég gyakorlatilag egy éve beállt, pár hónapot leszámitva, de ez a bűvös május még ígért valamit. Valami ami nem létezik.
Az én, a Mi hónapunk temérdek fájdalommal és egy soha véget nem érő nyomasztó éjszakával kezdődött. Ízelitő a folytatásból. Még ha leszámítjuk az ezer más dolgot, amin még gondolkodni kéne, akkor is túl sok marad ebből a hónapból és a vele járó nosztalgiázásból.
Vajon mindig így lesz? Így működik ez? Leragadsz valahol, aztan erőnek erejével sem lehet onnan elmozdítani?
Vajon mikor fogom elfogadni és belátni, hogy semmi nem fog változni? Mikor állok meg és mondom azt, hogy már tényleg nem remélek semmit ettől a hónaptól?
30 nap múlva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése