Teljes elfogulatlansággal próbálom nézni a világot. Figyelni azokra, akik meg akarják mutatni a szépségét, engedni magam élni. Valahogy mégis, minden alkalommal mikor kinézek az ablakon és fekete-fehérben látom a világot, mintha egy apró részem veszne bele a feketeségbe. Lapokat forgatva más dimenziókba képzelem magam, láthatatlan mérleg segitségével döntöm el, mi volt akkor más, vagy könnyebb. Nem tudok idézni hires (vagy kevésbé) költők, irók soraiból, tulajdonképpen nem is akarom, bár sokszor érzem úgy, mintha az én életem lenne papírra vetve valaki más szavaiban.
Az elmúlt napok gondolatai, eszmefuttatásai gyakorlatilag meghatározták és összesítették az elmúlt 12 hónap gondolatait/eszmefuttatásait. Megint éreztem, tapasztaltam, szinte tappintottam, hogy létezik az az erő, ami ki tudja szívni belőlem a szusszt. Minden ami elindult az agyamból, varázslatos módon, az én beleegyezésem nélkül kiütött a mimikámon, kézmuzdulataimon, hangomon. Felettébb érdekes, hogy az átlagos napokon azt kívánom, bárcsak érezném, hogy élek. Mikor meg kívánságom beteljesül, legszivesebben kiszállnék az egészből. Most meg, hogy egy újabb "vége van" következett be, mintha egy újabb dimenzióba estem volna: úgy élem át az életben vagyok érzést, hogy azt valami haláli csend veszi körül.
A kínpad illegalitását mi mindennel ki lehet legálisan cselezni... 15 óra összezárva egy terembe. Eleinte szükséges, aztán fölösleges udvariaskodások, az adott helyzeten javítani akarás, ami még kegyetlenebbé teszi az egészet, elvezetnek addig a pontig, ahol már nem látsz senkit magad körül, nem hallod a szobában levő másik 25 ember hangját, még akkor sem ha mind egyszerre a te nevedet kiáltozzák közvetlen közelről.
Az akarás azért még mindig itt van. Epekedve várni, hogy legalább a nap kisüssön, annak reményében, hogy akkor ejsze csak nem fog fizikai fájdalmat okozni a reggeli ébredés. Optimizmus, vagy mi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése