Hallom ahogy a szobám fala lassan bontsa saját magát. Mintha egy láthatatlan aszott kéz folyamatosan kapargatná, nem bánkódva, hogy körme alatt a mész felrágja a húst. Meglepődök, hogy Te soha nem ébredsz fel. Rezzenéstelen arccal fekszel az ágyban, értelmetlen szavakat mormolva az éjszakába. Néha azt képzelem, hogy ezekkel a szavakkal irányítod a fejem felett lebegő kezet. Várom, mikor esik rám.
Egy ugyanilyen esős éjszakán veszem majd a bátorságot, megragadom és a nyakam köré fonom a csontos újjakat.
Te akkor fogod a legszebbeket álmodni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése