A hónapok gyors egymásutánja valahogy teljesen elfeledtette velem a blogot. Nem tudnám eldönteni, azért nem írtam-e, mert nem láttam értelmét, vagy mert nem volt időm. Azt hiszem egyik sem. Azt hiszem csak simán nem akartam saját magammal szóba állni. Amit mellesleg ezen az egy helyen teszek meg olykor.
Ha kellene egy határvonalat húznom szeptembertől idáig, és megmondanom, hogy hol az eleje ennek a periódusnak, nem tudnám megtenni. Azok a dolgok, amik szeptemberben nagynak, megoldhatatlannak tüntek, most olyan haloványak a fejemben, hogy alig tudok visszaemlékezni rájuk.
Dolgozó ember lettem. Még most is meg tud lepni, hogy az élet mekkora kurva nagy súllyal tud rádtehénkedni, ha nem figyelsz oda. Ez persze így eléggé le van sarkítva, de mostanában ezt próbálom csinálni: sarkítok. Nem mondom, hogy egyszerűbb, de energiatakarékosabb. Próbálom a magam módján úgy cseszni el továbbra is a dolgokat, hogy ha megütöm magam, legalább ne lepődjek meg. Hogy megy-e? Hogyne...

Teljesen felcseréltem az életműködésem. Nappal alszom, örülök ha dél fele ki tudom nyitni a szemem. Az egyetemre járás már csak valami nagyon távoli dolognak tűnik, holott "papíron" ezért csinálom az egészet? Ez azért kérdés, mert fogalmam sincs.
Éjszaka meg vagy egy tálcával a kezemben futkorászom, vagy próbálom nem tönkretenni az alkohollal tele bárt, ahova időközönként benyomnak boldogtalankodni. Közben meg úgy próbálok csinálni, mintha komoly problémáim lennének a pisiléssel, hogy legyen okom 5 percenként bevonulni a fÜrdőbe, venni egy nagy lélegzetet, esetenként pottyantani egy egy felesleges krokodilkönnyet, aztán menni tovább a jól kidolgozott vendéglátó-mosollyal. Mondja erre mindenki, hogy mind csináltuk már ezt. Csináltuk, csinálták, nekem sem rosszabb mint másnak, valószínűleg csak én nem kezelem jól a dolgokat. Vagy engem nem kezelnek jól, ennek több esélyt adok...

Dolgozom hát ingyért s bérmentve, lenyelem az újaknak járó kötelező szivatást, vagy hogy fogalmazzak szépen: beavatást. Egyre többször használom az eddig nagyon utált „Sa-mi bag pula” mondatot, munkaidőben iszok, hogy bírjam és alkalomadtán rá is gyújtok. Jééj. Alakulok-forma.

Aztán mikor valaki a sötétben, miközben ölel, azt mondja, hogy most az egyszer nem kell egyedül végigcsinálnom semmit, akkor bámulok ki a fejemből, és rámjön a bőgés, mert életemben ilyent nekem még ugye nem mondtak. S az ilyeneket hagyomány szerint nem szokás elhinni.
 Ezért is meglepő, mikor tényleg úgy érzi az ember, hogy nincs egyedül. Biztosan ezt is meg lehet szokni, de én nem akarom. Ha hozzászokom elmúlik, márpedig jelen pillanatban nekem ez, vagy ő a kapaszkodó, fogantyú, isten tudja. Isten. Milyen isten?

Lényegében a sok marhaság mellett van minek örülnöm is. Pénz nincs, tartozás dögivel, költözni kell, államvizsga nem lesz. De hetente 4-5x akad egy olyan pillanat, amikor azt tudom mondani: nem fáj. És abban a pillanatban tényleg nem fáj.