Nem is olyan rég, egyik este elmentem sétálni, kíváncsi voltam milyen mozgás van ebben az órában a sötétebb sikátorokban. Nem foglalkoztam azzal, mit veszek fel. Bugyit nem húztam. Magamat kínálva mentem keresztül a tömény füstben úszó, nyálkás utcácskákon. Voltak még hozzám hasonlatosak, de mind sokkal mocskosabb, büdösebb. Előnyben éreztem magam. Van egy hentesbolt nem messze a főúttól, annak támaszkodva vártam, ki lesz az aki többet adna. No, nem pénzben gondolkodom, azt nem szabad. Nekem csak a "dolog" kell.
Az első férfi...várjunk, jószerivel férfinek se lehetett nevezni, volt vagy 16 a szerencsétlen. Tehát az Első, azt kérdezte, mi mennyibe kerül. Mondtam, "Kedves, itt el is rontottál mindent.", azzal hazaküldtem az anyja mellé. Ahová való. Akár én is lehettem volna.
A Második, egy középkorú, tévelygő alak volt. Ittas arcára rá volt írva, hogy nem ismeri a környéket. Egész egyszerüségében nem volt semmi feltünő, mégis úgy éreztem, neki akármikor. Fejét nyakamra húztam, megvártam míg besszippantja a fülledt női szagot, s ezzel egyidejüleg kijózanodik. Felemeltem szoknyám, kezét a megfelelő helyre irányítottam, aztán hagytam, a többinek magától kell mennie. Mindeközben megfigyeltem, hogy vannak már ősz hajszálai. És hiányzott az egyik gomb az ingjéről. Felhúzott lábamon ott díszelgett az utca összes mocska, azon töprengtem, hogyan fogom én ezt mind leszedni szappan nélkül. Beleuntam, leállítottam.
"Nem jó?"
"Nem kell."
"Akkor mért állsz ki?"
"Valamiben el kell kárhozni."
"Pap vagyok." Hoppá.
Megkerestem a keresztet a nyakába, végighúztam a nyelvem rajta. Fémíze volt, nem az ólcsó féle, fából készült keresztet hordta.
Odaadtam magam a fal tövében.
Hazamentem, fejem benyomtam a hideg víz alá, 5 órakor pedig szokás szerint ébresztettem a Nővéreket, mint minden hajnalban.