Valamikor író voltam.
A tisztaság, amit az alap-etikett megkövetel, ami nélkül nem lehetsz jó ember - ebben a szakmában teljes mértékkel ki van zárva. Egy mély, áttekínthetetlen sötétség szükséges hozzá. Ami kitépi a lelket, darabokra szedi az agyat, kifeszíti a vénákat. Eltöröl minden emberi mivoltot. Összegyűjti, majd elrejti a szeretetet, hogy elérhetetlen legyen, megfoszt identitásod minden molekulájától. Miért? Hogy amikor az üres papír előtt ülsz, semmi ne létezzen a számodra. Meztelenre vetkőzöl, hogy a pórusaid csak a tinta szagát szívhassák be. A levegő, amit belélegzel, az étel, amit fogyasztassz - csak a papírra karcolt szavak árán legyen kapható. Csoda hát, hogy hónapokon, éveken keresztül nem születik semmi, ami jó szájízzel olvasható?
Erőszakkal teli megnyílvánulásnak tűnik, mikor én simogatást várok helyette. Golyóálló mellényt, erős gyomort, izmos lábszárat képzelek el hozzá, nekem meg egyebem sincs, mint a törékenységem.
Pedig mennyien gyakorolják. Mi sem tűnik egyszerűbbnek, mint teleírni egy üres papírt.
Tanítson hát, valaki. Vegye át a szavakat, ne feszítsen engem szét. Szabadítson meg a maradék bennem ragadt hamis elhivatottság-érzéstől.
Vagy adja vissza, ami egyszer az enyém volt.
Még mindig ott van, még mindig a tiéd, ebben a pár sorban is ott van:)
VálaszTörlés