Görcsösen
nevetgélek, kezemmel eltakarom a számat (nem szeretem, ha látszanak a fogaim,
mikor kacagok). Olyan sokáig, olyan sokszor játszottam le a fejembe ezt a
jelenetet, hogy már kívülről tudom, mit kell tennem: Most végighúzom a kezem a
homlokomon. Most a fülem mögé teszem a hajam. Most mosolygok egyet, de csak egy
alig láthatóat, kicsit kihívóan, kicsit szégyenlősen. Most a száját fogom
bámulni, de csak addig, míg észre nem veszi, aztán elkapom a tekintetem (nem
akarnám, hogy kacérnak tartson). A dolog kulcsa abban rejlik, hogy ne mutassak
túl sokat. Nem, semmi esetre sem szabad hozzá érnem. Csak a legeslegvégén,
búcsúzás előtt, az utolsó pillanatban fogom a karjára tenni a kezem, de azt is
csak egy leheletnyit. De most még nem.
Ha vissza akarom
csinálni, akkor mindent pontosan úgy kell tennem, mint ahogyan akkor tettem.
Csak, az a baj, hogy sehogy sem akar eszembe jut, hogy is volt a hajam
aznap...ki volt engedve? Vagy két copfba kötöttem? Mindegy, legalább azt tudom,
mi volt rajtam. Rózsaszín csíkos felső, farmer mellényke. Egyik sincs már, a
fenébe. Talán nem fogja észrevenni...Goethe-t olvastunk fel aznap, nem
emlékszem már, melyik vers volt az, de könnyen utána tudok járni.
Az egész egy
játék. Macska-egér játék. Még nem döntöttem el, melyikünk a macska, bár én
határozottan egérnek érzem magam. Igen, egérnek, szürkének, futkorászósnak.
Nem vagyok már
olyan. A hajam nem olyan fényes már, a derekam nem olyan vékony, a bőröm nem
olyan tiszta. A kezem ráncos is kezd lenni, a sok tisztítószertől pedig durva
és érdes. Az eszem nem vág már olyan jól, a nyelvem nem olyan éles, én meg csöppet
sem vagyok már olyan naív és pofátlanul fiatal.
A számat még
mindig eltakarom, ha nevetek (habár azt hiszem ez egy új szokás. Új komplexus). A fogaim azóta sárgák, romlottak. Megnyugtat a gondolat, hogy a számítógépen keresztül ő ezt nem látja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése