Körülbelül akkor kezdtem el hazudozni az embereknek. Úgy döntöttem, saját magamat innen tovafele szégyellni fogom, és ezen úgy próbálok javitani, hogy hazudozni fogok. Szavakban megfestem azt az életet, azt az embert, akit mindig elképzeltem, de soha nem tudtam megformálni. 

Festettem a fejem felé egy szép piros lángot, és mindenkinek azt mondtam, hogy négyszáz nyelvet beszélek. Persze a reakció mindig az elmaradhatatlan óó-gatás meg ááá-gatás volt, pont mint elképzeltem. Abból az egy sanyarú, semmirevaló egyetemi diplomámból hirtelen mesteri, aztán doktori képzés lett. A minimálbérnél is kisebb fizetésem megháromszorosodott, sőt, már nem utcaseprő voltam, hanem a "területi tisztitógárda felügyelője". Amikor anyám sokadszorra elsirta magát, hogy neki soha nem lesz menye, azzal nyugtattam, hogy már el is jegyeztem valakit. Tiz perc elteltével, magam sem tudom, hogyan történt, de anyám a nyakamba ugorva gratulált az érkező kisbabánknak. Aki fiú lesz. Azt hiszem, hirtelen talán megijedhettem, hogy ezt hogyan fogom beváltani, de estére már szentül meg voltam győződve arról, hogy pontosan 7 hónap és 8 nap múlva kisfiam fog születni.A logika törvényei nem müködtek már, igy nem is tettem fel magamnak a nagy kérdést: ki szüli meg?

Mindig is úgy tartottam, hogy az a külső amivel a Jóisten meg mert áldani (vagy verni) engem, teljes mértékben degradálja az enthellektüel tulajdonságaimat. A kettő, a kint és bent szinte lehetetlenül különbözött. Ezért minden reggeli rituálémmá vált cipőkrémmel bekenni a koponyám azon részén, ahol a királyi bozont helyett sajnos csak üresség leledzett. Emellett buzgón meséltem el mindenkinek, hogy súlyos betegségben szenvedek, amit csak és kizárólagosan evéssel tudok kontrollálni, ergo a megereszkedett pocak, a toka, meg miegymás.

Akármilyen hihetetlen, büszkén kezdtem feljegyezni magamnak, hogy az emberek mintha másképp kezdenének nézni rám. Egy alig érezhető, mégis kézzel fogható tisztelettel kezdtek felruházni, amit én igencsak jogosnak tartottam. Még azt is megengedtem magamnak, hogy éppen csak másfél centivel, de magasabban kezdtem járni az utcán. Ennek esztétikai okai is voltak ugyan, de főként azért láttam szükségét, hogy látszodjon a különbség. Köztem és mások között.

Mai napig úgy tartom, csak és kizárólagosan magamnak köszönhetem, hogy megváltozott az életem. Irtam egy könyvet is erről, muszáj volt, hisz enélkül senki sem vett volna igazán komolyan. Keményen itelkezem mindenki felett, úgy érzem ez is hozzátartozik az imidzsemhez.

 Egy valami viszont mindig is furának tünt: soha senki nem kérdezte meg, hova lett a családom? A fiam? Senki nem akarta megnézni, hol lakom? Hivatalos helyeken még a személyi igazolványomat sem kellett elővennem, csak intettek egyet, aztán mehettem utamra. Fura, fura világ ez.