Rosszul vagyok a gondolattól. Az érzéstől, a szagoktól, a képektől, melyek mindenhova elkísérnek, mióta megint itt vagyok. Két énem van. Egyik innen messze, túl szabadon lebeg, összetör mindent, felül minden villámvasútra, ellop minden fülbevalót, megcirógat minden szakállt, és ezerszer, és ezerszer, és ezerszer csókolja újra ugyanazt a szájat.
A másik itt van, minden reggel boldogan ébred fel ugyanabban az ágyban. Csakis az ugyanazok miatt boldogan. Ugyanaz az arc, ugyanaz a kéz, ugyanaz a lakás, ugyanoda térsz haza minden áldott nap.
Általában megnyugvás, mostanában talán egy kicsit kín. A bizonyos két én találkozása miatt. Egyikkel leteszem a fejem a párnára, de amint behunyom a szemem, már a másik álmodik helyettem.

Eltüntem innen szinte egy évre, mert nem éreztem szükségét, hogy legyek. Nem éreztem szükségeteket. Azzal magyaráztam meg, hogy mivel már nem vagyok annyira elcseszett, nem kell írnom, vagy nem tudok írni.
Most azt érzem, szükségem van erre. Írjam le, hogy ez mit jelenthet, vagy elég nyilvánvaló?

Welcome back, Bogyó...