Rengeteg a mondanivalóm. Ülsz a padon, a jól bevált titokzatos homályodba burkolózva, mintha az aztán téged mindentől megvédene, minden alól fölmentene, ha benne vagy, nem tartozol senkinek semmivel. Arcodon az elégedettség valószinűtlenül pimasz grimasza, le tudnám törölni képedről az elégedett vigyort, amivel szinte lövelled felém a burkolt jeleket: nesze, bazdmeg, megint beléd tudtam rugni, kell még? A drága selyembélésű kabátodon és a Levi's farmereden kivűl semmi érték nincs rajtad, de azért te csak úgy ülsz ott, mintha a parkot is a sajátodnak tudnád. Lassan már fizetni kell azért is, hogy az ember hozzádszólhasson. Nézel rám várakozóan, én nézek rád várakozóan. Te azért, hogy mikor hagylak már békén, mert a hisztériám csak rontja a napi hangulatodat, a cinizmusom elveszi kedved az alvástól, holott én is igazán tudhatnám, hogy határozottan szükséged van a napi 7 óra szépség-alvásodra. Én meg azért, hogy mikor adsz végre egy okot, hogy szembe köpjelek, vagy legalább reménykedhessek, hogy agyonnyom egy hópihe. Irreálisan nem tartozol abba a képbe ami a szemem elé tárul, kivilágitott utca, regényben-olvastam-róla havazás, fák, pad, te meg elrontod az egész összhangot, úgy ahogy minden egyebet is elrontasz. Izgalomba se tudsz már hozni, nem remeg a térdem, a szivem se játssza el a dobogás darabját, csak az émelygésem emlékeztet, hogy ki előtt állok, lábammal támasztom magam a padon, kezem zsebre dugva, lendülésre készen, persze. Másfél óra csend.
Rengeteg mondanivalóm van.
"A nap minden üzenete a miénk,
VálaszTörlésde nem látjuk, csak a vöröset, a sárgát,
nem halljuk a fény tagolatlan beszédét,
csak egy-egy villanásra, mikor szeretünk.
De micsoda láthatár,
amibe tenyerünket nyújtjuk
magasan, hogy az égi szél elérje!
Micsoda nyelv,
amire lefordítjuk magunk,
hogy értse a fény!
A vízesést nem lehet abbahagyni,
felhasad a száj, zuhog az idő.
Helyükre állítjuk a virágokat.
Berendezzük a bőröndöt,
hogy beköltözhessünk
az egyetlen ingbe,
ami a miénk.
Tudom, hogy holnap mi lesz!".....